Amanda leérve a tetőről egyenesen Regina asztalához sietett, de nem találta ott. Onnan a konyhába ment, mert arra tippelt, a barátnője talán kávét főz. Regina helyett azonban Nitca állt a kávégép mellett, és úgy tűnt, mint aki a könnyeivel küszködik. Amanda belesett, és már futott volna tovább a mosdók irányába, amikor a kis gyakornoklány ráemelte a tekintetét. És ugyan továbbmehetett volna, otthagyhatta volna őt, a látványától földbegyökerezett a lába. Pár másodpercig zavartan toporgott, majd úgy döntött, bemegy és megkérdezi tőle, mi lelte.
- Szia! Bejöhetek? – bátortalankodott.
- Nincs itt semmi különös – szipogott Nitca és elfordította az arcát.
- Ugyan, látom, hogy valami gáz van. Figyelj, ha Milán miatt vagy szomorú, akkor hadd mondjam el, hogy nem érdemes - bukott ki Amandából, de maga is meglepődött azon, hogy milyen együttérző.
- Furcsa ezt éppen tőled hallani.
- Hidd el, én vagyok a leghitelesebb – válaszolta és egyre közelebb merészkedett hozzá. – Ha valaki, akkor én pontosan tudom, hogy minden Milánért megszületett könnyért kár.
- Nem is sírok.
- Akkor jó, mert őmiatta nem is szabad. Mi történt?
- Semmi – nyögte, és hagyott egy kis szünetet. – Csak megőrülök tőle. Utálom, hogy szándékosan nem válaszol a leveleimre, hogy nem mond semmit, hogy csak hagyja, hogy szenvedjek és nem is érdekli, hogy a világon vagyok.
- Milánnak nincsenek érzései. Néha elhiteti velünk, hogy vannak, de előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy híján van mindenfajta emberi érzelemnek. Figyelj! Hosszú hónapok óta próbálom megfejteni, meg szeretném menteni, segíteni akarok neki, szeretni akarom, de semmit sem lehet vele kezdeni. Egyszerűen nem hagyja.
- Velem ilyen még sosem fordult elő – jelentette ki kategorikusan Nitca, Amanda pedig szinte már sajnálta.
- Ha ez megnyugtat, az én barátaim mindig azt mondják a Milán-sztorikra, hogy ez nem rólam szól. Hogy mindaz, ami történik, az őt minősíti, és hogy az az ő szegénységi bizonyítványa. Tudom, hogy ez nem most nem segít, de hidd el, nem a te hibád, bármi is történt, vagy nem történt köztetek.
- Nem teljesen értem, hogy miért mondod most mindezt nekem.
- Mert egyszerűen magamat látom. Sokáig én sem értettem. Magamban kerestem a hibát, ostoroztam magamat, hogy nem vagyok elég jó hozzá, küzdöttem az exével, de mindig sírás lett a vége. Azt hittem, el tudom érni nála, hogy miattam több legyen, jobb ember, hogy hagyja magát szeretni, de újra és újra kudarcot vallottam.
- És, akkor most mit tanácsolsz nekem? – kérdezte hallkan Nitca, majd megfordult, nekitámaszkodott a konyhapultnak és összekulcsolta maga előtt a kezeit.
- Azt, hogy menekülj, amíg lehet. Hogy ne hagyd magad belerángatni, hogy ne ülj fel mellénk a vonatra.
- Ezt most csak azért mondod, hogy eltűnjek és szabad legyen a pálya előtted.
- Tudod, bárcsak nekem is elmondta volna ezt valaki az első igazi bömbölésem után. Mennyi szenvedéstől megkímélhettem volna magam, ha az első nekem adott csókja és a legelső komolyabb megaláztatás után valaki odaállt volna mellém, és arra bíztatott volna, hogy menjek, amerre látok. Hogy vissza se nézzek, mert bármennyi idő is telik el, ő nem fog megváltozni, se értem, sem másért, hogy nem fog szeretni soha, hogy nem fogom érdekelni, akármit teszek is. Ezért mondom most ezt el neked – zárta sorait Amanda és alig hitte el, hogy ezt így ki tudta zúdítani a konyhakőre.
- Nem tudom, erre mit mondjak.
- Csak annyit kérek, hogy gondolkozz el rajta.
- Szereted őt? – hangzott el a kérdés, amit Amandának így, ebben a formában még sohasem tett fel senki.
- Azt kérdezed, hogy szeretném-e, hogyha hagyná?
- Asszem ...
- Azt hiszem, igen. Ezért gyűlölöm igazából. Azért, mert szereti is tudnám, igen – vallotta be, majd lehajtott fejjel a saját cipőre orrát kezdte bámulni. Nem tudott Nitcára nézni a vallomása után. Szánalmasnak érezte az egészet, ahogy két nő Milánért sírdogál egy irodai konyhában. De valahogy jó volt kimondani, még akkor is, ha pont Nitcának.
- Huh, ezt nem gondoltam volna. Mármint nem tudtam, mi van köztetek, de igazság szerint nem is érdekelt. Csak mentem a saját fejem után, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Én csak kalandozni akartam kicsit.
- Aztán Milán téged is manipulált. Mindenkivel ezt csinálja.
- És akkor most mi lesz? Mármint én ma vagyok itt utoljára, de veletek – kíváncsiskodott a lány.
- Semmi. Eddig sem volt semmi, ezután sem hiszem, hogy bármi változni fog. Főleg, hogy úgyis elmegy.
- Mondta neked?
- Tudom már egy ideje – hazudta Amanda, hiszen nem volt még 24 órája sem, hogy tudomást szerzett az információról.
- Akkor miért nem mész vele?
- Édes, kicsi Nitca, látom nem érted – kacagott kínjában Amanda és egészen közel ment a lányhoz. - Milánnal nem megy senki sehova. Ő egyedül megy. Mert nincs szüksége senkire önmagán kívül és maga körül. Őt egyszerűen csak el kell engedni, hagyni, hogy a maga útját járja. Nélkülünk. Hiszen ahogy már mondtam, nem lehet semmit sem kezdeni vele. Éppen ezért felesleges érte áldozatokat hozni, vagy elvárni tőle bármit is.
- Igazad volt, tényleg nagyon jól ismered őt.
- Ezekre sajnos mind olyan könnyek árán jöttem rá, amilyeneket te is potyogtattál, mert sajnos ezek a jótanácsok nem volt benne a talpára ragasztott használati utasításban – felelte Amanda, és ekkor már mind a ketten nevettek.
Nem hitte volna, hogy pont a Milán iránt táplált érzelmeik fogják majd összehozni Nitcával. És az is meglepetésként érte, hogy Milán mellett még a gyönyörű, zabolátlan és magabiztos húszéves csitri is kártyavárként omlik majd össze pár hét után. Valahol mélyen örült annak, hogy nem csak ő ilyen szerencsétlen, és remélte, hogy Nitca felfogott valamit abból, amiket neki mondott. Szinte már jótündér keresztanyának érezte magát és különösen elégedett volt a teljesítményével.
- Na, remélem segíthettem kicsit. Fel a fejjel! Most pedig megkeresem Reginát, elvégre mégiscsak érte indultam eredetileg.
- Regina rosszul lett és elment. Nem szólt neked?
- Nem, és nem is írt szerintem, de mindjárt megnézem – válaszolta Amanda és előkapta a telefonját a zsebéből.
Nem talált olvasatlan üzenetet a barátnőjétől, de amint hátat fordított Nitcának, csörgetni kezdte. A konyhából kilépve Jutas irodája felé vette az irányt, ekkor ütközött bele az ajtófélfának támaszkodó Milánba, aki egész idáig lapult az ajtó takarásában. A falnak döltt, lehajtott fejét csak akkor kapta fel, amikor Amanda át akart esni rajta. Egyikőjük sem szólt semmit, a lány szó nélkül továbbfutott, mert most mindennél fontosabb volt, hogy kiderítse, mi lehet Reginával. Fél szemmel még látta, hogy Milán befordult Nitcához a konyhába, de akkor éppen ez sem zavarta.
Újra tárcsázta a barátnőjét, egészen a hangpostáig tartotta a hívást, válasz azonban ezúttal sem érkezett. Jutas irodáját is üresen találta, ez pedig felettébb gyanús volt. Amanda egyik szobából a másikba rohangált, mire végre belefutott Gáborba, aki annyit tudott mondani, hogy Regina nem volt jól és Jutas vitte el. További infókat, hogy mi történt, hol vannak most, mondtak-e valamit, sem megerősíteni, sem megcáfolni nem akart. Amanda ijedtében a főnökét hívta fel.
- Szia! Hol vagytok? Minden oké? – hadarta a telefonba, miután hallotta, hogy Jutas felvette.
- Igen, itt vagyunk a dokijánál. Kidobta a taccsot bent, jobbnak láttam, ha eljövünk.
- Igazad volt. Odamenjek? Vagy kell valami segítség?
-Egyelőre nem tudjuk, mi van. Idefele annyit mondott, hogy reggel bevett valamilyen gyógyszert, amit a betegségére kapott, lehet, hogy az nem tett jót. De még nem tudunk semmit – mondta Jutas. – Amanda!
- Igen?
- Tudom, hogy aggódsz, de most arra kérlek, ne gyere ide. Végre itt vagyok, vagyis itt lehetek vele, talán most már nem fog küzdeni az ellen, hogy segítsek – kérlelte elcsukló hangon.
- Persze, jó – válaszolta Amanda, mert pontosan tudta, Jutas mire gondol. – De mondd meg neki, kérlek, hogy kerestem, és ha tud, hívjon vissza. És vigyázz rá!
- Vigyázok! Ezer éve ezt akarom már tenni.
- Tudom, és remélem, hogy végre beenged.
- Igen, azt én is – felelte Jutas, majd bontotta a hívást.
Amanda pedig végre megnyugodott, és örült, hogy jó kezekben tudhatja a barátnőjét. És boldog volt, amiért Regina végre kapott egy lehetőséget az élettől, hogy bebizonyítsa, hogy igenis jobb ember Milánnál, sokkal-sokkal jobb.
Vissza - 40. rész Tovább - 42. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
