Amanda korán reggel érkezett az irodába, hogy semmiféleképpen ne kerülhesse el Milánt. Nem ismerte a napirendjét, nem tudott semmilyen tervezett programjáról, egyszerűen csak lehetőséget akart teremteni arra, hogy beszélhessenek. Szentül hitte, hogy amikor Milán azt kérte tőle, várja meg az irodájában, akkor azt akarta elmondani, amit ő egyébként végül a Nitcával való levelezésből tudott meg. De azt tőle akarta hallani, és lehetőleg minél hamarabb.
Milán nem hazudtolta meg önmagát, legalább egy órát késett. Amint kilépett a liftből, a szobája felé fordult, és ugyan halkan köszönt a többieknek, senkivel nem vette fel a szemkontaktust. Amanda úgy csinált, mintha keményen dolgozna, és eljátszotta, nem zavarja, hogy Milán a tegnapi nap folyamán már nem írt rá, hogy megbeszélhessék a dolgaikat. Azt is remekül tettette, hogy nem okoz gondot a számára, hogy a férfi a délelőtt folyamán jóformán levegőnek nézte. Úgy volt vele, nem ír rá, kérlelvén, hogy kommunikáljanak, hiszen nem akart hülyét csinálni magából. Ugyan nem tudta, mi változhatott meg Milánban tegnap óta, abban biztos volt, hogy ha el akarna mondani valamit, akkor arra megvan a lehetősége.
Női aggyal elkezdte számba venni a legrosszabb lehetőségeket. Elsőként az jutott eszébe, Milán valahogy megtalálta a fiókjában azt a bizonyos e-mailt, így pedig rájött, hogy beleolvasott a levelezésébe. Ez pedig azt jelentené, hogy dühös, és ezért bünteti őt a távolmaradásával. A második ötlete Nitca volt. Hogy a kis gyakornok a délután folyamán megtette azt, amihez neki nem volt bátorsága, vagyis ráírt Milánra és összefutott vele. Ha pedig találkoztak, akkor a lány biztos telebeszélte a fejét, és ami még rosszabb, szexeltek is a nagy egyetértésben. A harmadik verzió az volt, hogy Milán lebeszélte magát arról, hogy elmondja neki az igazat, és most azért kerüli, nehogy felmerüljön, hogy korábban esetleg mondani akart valamit.
De volt olyan eshetőség is, melyben Milán nem haragszik Amandára, amiért ő a Facebookjában kutakodott, pusztán csak nem mer előállni a farbával, most, hogy tisztában vele, a lány tudja a titkát. Ilyen és ehhez hasonló értelmetlen és pusztító gondolatok kínozták egész álló nap. Délután négyre pedig már biztos volt benne, totál paranoiás, hogy teljesen megőrült, és ha nem kap valamiféle választ, beront a kollégája irodájába és a sarokba szorítja. Na, persze nem fizikailag, hanem verbálisan. Érezte, ahogy az elméje elnehezedik a nyomasztó tehetetlenség alatt. Nem volt biztos abban, hogy attól olyan nehéz, amit megtudott, vagy amiatt oly elviselhetetlen ez az érzés, hogy Milán nem mondja el neki, amit egyébként már amúgy is tud.
Idegbeteg módon nyomkodta a telefonját, ellenőrizvén, hogy nem kapott-e üzenetet tőle. Folyamatosan frissítgette a böngészőjében lévő, csevegésre és csetelésre alkalmas oldalakat, hátha lemaradt valamilyen frissítésről, értesítésről, és Milán már rég az irodájában invitálta. Pontosan tudta, mennyi ideig ebédelt, mikor itta meg a kávéját, és nem mintha figyelte volna, de még azt is számolta, hányszor ment mosdóba aznap. Egyetlen nap elég volt hozzá, hogy teljesen bekattanjon, csak mert szexeltek, és mert a férfi képes volt után egy naptári napig normálisan viselkedni vele.
Fél hat felé olyan szánalmasnak érezte saját magát, hogy nem bírt tovább a fenekén ülni. Tudta, ha még egy percet el kell töltenie az őrá való várakozással, menten megbolondul. Hazakullogott, közben pedig azon járt az agya, milyen pótcselekvésbe kezd majd bele, ha otthon lesz. Semmihez és senkihez nem volt kedve, íúgy gondolta, az lesz a legjobb, ha sorozatnézésbe menekül. Az úgyis olyan sok embernek bejön, akik mind a valódi életük elől menekülnek. Felötlött benne, hogy amikor a mandulaműtétje után otthon lábadozott, Milán többféle szériát is letöltetett vele, melyek közül ő mindösszesen kettőbe, vagy háromba nézett bele. Végül megnyitotta a Trónok harca legelső részét, ami pontosan ahhoz volt elég, hogy elaludjon rajta, és elnyomja az álom.
Másnap reggel már koránt sem volt olyan lelkes, mint egy nappal korábban. Vágyott rá, hogy szóba elegyedjen Milánnal, de úgy volt vele, ha ez ma sem történik meg, akkor már nem is fog soha. Búbánatából még Regina sem tudta kizökkenteni, aki a reggeli rutinjuk részeként Jutasról csacsogott, majd Milánról faggatózott, közben kávét főzött, de a barátnőjébe sehogyan sem tudott életet lehelni.
Amanda szemére hányta, hogy épp úgy viselkedik, ahogy Milán szokott, amikor zombivá válik. Nem értette, hogyan ragadhatott át a lányra ez a szociopata üzemmód, de komolyan kezdett aggódni érte. Még azzal is viccelődött, hogy nyilván szex közben kapta el ezt a furcsa habitust Milántól, de Amandának még ezen sem volt kedve nevetni. Amikor végre a kávésbögréjükkel a kezükben belefutottak a liftre várakozó Milánba, Amanda összeszedte minden bátorságát, de nem csinált semmit. Visszaült a helyére, de közben eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, ír neki, és megkérdezi tőle, mi van, mert ennél az állapotnál még az is jobb, ha kiderül valami, ami később talán még jobban fog fájni. Megmagyarázta magának, hogy ki kell lépnie ebből az állapotból, és hogy tulajdonképpen nincs is vesztenivalója a dologgal.
Miután elküldte Milánnak azt az egy kérdéssé változtatott szót, miszerint "Beszélhetünk?”, le sem vette a tekintetét a kijelzőről. Mindennél jobban akarta, hogy végre megérkezzen a válasz, a készülék azonban néma maradt. Azzal nyugtatta magát, Milán nem teheti meg azt, hogy nem válaszol. Hiszen muszáj neki. Bár napokkal ezelőtt látta, hogy Szeréna üzenetét is olvasatlanul hagyta, bízott benne, ez vele nem történhet meg. Jó ötletnek tűnt, hogy kimegy a vécére, a mobilját azonban az asztalán hagyja, mert így legalább nem nyomogatja percenként, és mire visszaér a pisilésből, egész biztosan ott várja majd Milán pozitív reakciója. Persze a telefonján elérhető egyik postafiók sem tartalmazott olvasatlan levelet.
Az eltelt másodpercek lomha óráknak tűntek, ami alatt Amanda semmivel nem tudta elfoglalni magát. Rabja lett a bizonytalanságnak, a félelemnek, a veszteségtől való reszketésnek, és a nemtudásnak. Hamar megmagyarázta magának, nem várhat tovább, és inkább újra ír neki, kilépvén ebből a nevetségesen ostoba szituációból. A saját üzenetére válaszként ráküldte, hogy "10 perc múlva a tetőn”, majd, mint aki jól végezte dolgát, lecsukta a laptopját és megindult a folyosó végi lépcsőház felé. Arra ment, amerre Milán vezette ki, mikor egyszer a háztetőn iszogattak kettesben és a csillagokat nézték. Ezúttal ugyan nem volt nála bor, és nem volt sötétség sem, de remélte, hogy Milán veszi a lapot és feljön utána.
Hangosan csapódott be mögötte a vaskos ajtó, és ahogy kilépett a fényre, azonnal hunyorogni kezdett. Letelepedett oda, ahol a sikertelen Roland-randi után ültek, és ahol anno az ölében fekvő férfi haját simogatta. A távolból hallani vélte, hogy közeledik valaki, és nyílt is az ajtó, miután a léptek beleütköztek. Sajnos azonban nem a meghívott vendég érkezett. Gábor jött fel egy doboz cigivel és egy öngyújtóval a kezében, Amanda pedig gyorsan elkezdte nyomkodni a kezében lévő telcsijét, nehogy a kollégája csatlakozni akarjon hozzá. Ekkor vette észre, hogy Milán olvasta az irományát, mind a két sort, és már több mint öt perce nem reagált rá. Ha Gábor nem lett volna fenn a tetőn, Amanda akár el is bőghette volna magát, de egyelőre még kivárt. Egyrészt, hogy a dohányzó munkatárs eltűnjön, az imádott pedig előkerüljön végre.
Nem mintha számolta volna, de hét perccel később nyomták el a sistergő cigarettát, és attól fogva négy gyötrelmes minutumon belül lépett ki Milán a teraszajtón. Lassan bandukolt a lány felé, aki elsőre fel sem akart nézni rá. Mikor látta, hogy a férfi nincs olyan kedvében, hogy helyet foglaljon mellette, feltápászkodott a földről és szemben állt meg vele.
- Mi van? – ennyi bukott csak ki a száján, de amint meghallotta, meg is bánta.
-Te írtad, hogy jöjjek fel.
- Igen, mert napok óta nem beszélsz hozzám.
- Nincs mit mondanom.
- Két nappal ezelőtt még volt.
- Lehet, nem tudom – jött a flegma válasz.
- Amikor kérted, hogy várjalak meg az irodádban, hogy elmondhass valamit.
- Ja, az már nem fontos.
- Pedig én kíváncsi lennék rá – próbálkozott Amanda, majd csendben nézte tovább a zsebre tett kézzel ácsorgó Milánt.
- Nem emlékszem már, hogy mit akartam mondani, tényleg.
Amanda ekkor hátrafordult, és a korláthoz lépett. Kinézett, a távoli házakat bámulta, de nem mondott semmit. Erre nem is nagyon lehetett. A kínos csöndet végül a férfi törte meg:
- Te esetleg szeretnél mondani valamit? Csak mert amúgy visszamennék melózni.
- Te? Dolgozni? Ugyan már…
- Igen, van még pár dolog, amit el kell intéznem – felelte, Amanda pedig érezte, hogy most jött el a pillanat, hogy az egész bilit ráborítsa Milánra.
- Mármint azelőtt, hogy elmész? – kérdezte elcsukló hangon.
- Nem – hallatszott a sóhajtás. Mielőtt Jutas megint leteremt, hogy mekkora balfasz vagyok.
- Mióta tudod már? – tette fel a nagy kérdést Amanda, és mindketten tudták, mire is gondol valójában.
- Kábé másfél hónapja szó van róla. Vagyis igazából csak pár hete. Szóval nem tudom, egy ideje.
- Értem, akkor egy ideje – ízlelgette a szavakat a lány, és felkészült arra, hogy szembeforduljon a démonnal.
- Igen, de még semmi sem biztos.
- És mikor akartad elmondani?
- Majd, ha már valami biztosat tudok.
- És Jutas?
- Neki mondtam.
- És persze Nitcának is. Mindenki tudta baszd meg rajtam kívül, csak velem nem voltál képes közölni?
- Szóltam volna, ha már van mit elmondani.
- Persze, gondolom – hőzöngött Amanda és amolyan minden mindegy alapon tovább ment. – Biztosan én vagyok az utolsó, aki véletlenül megtudta, hogy éppenséggel egy másik kontinensre költözöl.
- Ez még nincs lezsírozva – mentegetőzött Milán
- Attól még beszélhettél volna róla. Ha már barátok vagyunk, vagy mi.
- Te mondtad, hogy nem vagyunk azok.
- Rohadj meg! Ne használd fel ellenem, amit korábban én mondtam neked. Nem tudom elhinni, hogy ilyen vagy.
- Milyen vagyok?
- Önző, és nem törődsz senkivel magadon kívül. Belehaltál volna, ha úgy teszel, mintha fontos lennék annyira, hogy elújságolod nekem, hogy hamarosan felmondasz és áttelepülsz Amerikába?
- Nem akarok veszekedni – engedte el a vitát Milán, és a lehajtott fejével jelezte, számára ez ennyi volt, és többet nem szeretne hozzáfűzni a témához.
- Hát, ezzel már elkéstél barátom – dühöngött a lány. – Azt még megértem, hogy nem szerepelek tényezőként a döntési folyamatodban, de az lett volna a legkevesebb, hogy nekem mondod el, és nem annak az utolsó ribanc Nitcának.
- Nem volt még rá alkalom.
- Ja, szóval nem találtál egy olyan pillanatot sem, amikor közölhetted volna, mire készülsz? Meg kellett volna próbálnod elmondani minden egyes nap. Egészen addig, amíg nem sikerül" – kiabálta Amanda és Milánt megkerülve elindult az ajtó felé. Annyira még nem jutott messze, hogy ne hallotta volna maga mögött a kiáltást:
- Tudtam, hogy így fogsz reagálni, szóval miért mondtam volna el? – de erre már nem válaszolt, izomból behúzta maga mögött az ajtót és kettesével kezdte szedni a lépcsőfokokat lefelé. Maga is meglepődött azon, hogy nem akarja elsírni magát, sőt.
Vissza - 39. rész Tovább - 41. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
