Amanda az ágyára kucorodott, és bekapcsolta a laptopját. Csak mikor a monitor bántón az arcába világított, akkor érezte, milyen fáradt is valójában. Milán, aki a szoba másik végében lévő kanapén foglalt helyet, megosztotta vele azt a dokumentumot, melynek ismerete a közös munkához elengedhetetlen volt, majd pár szóban tisztázták, hogyan is kell most együttes erővel helyrehozni az okozott hibát.

- Köszönöm, hogy segítesz és megteszed ezt - szólalt meg először Milán.
- Nem miattad csinálom - hárított a lány. - Jutasért, a többiekért, és azért, hogy legyen munkám a későbbiekben is. Téged gondolom nem izgat, mi lesz holnapután, de engem nagyon is.

Amanda csendben kattintgatott, és próbálta kitölteni a Milán költségterve és a saját ötletei közti eltéréseket. Remélte, hogy hozzá hasonlóan a kollégája is keményen dolgozik, ha már odeette a fene ezen a késői órán. Annak figyelmét azonban valami egészen más kötötte le. Látszólag a Facebookon lógott, nézelődött, vicces képeken nevetett, végül még egy klipet is elindított hangosan. Amanda kezdetben csak szúrós pillantásokat lövellt, de mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, támadásba lendült.

- Az a minimum, hogy hajnali fél kettőkor legalább úgy teszel, mintha melóznál. Hogy nem csak engem szivatsz az éjszaka közepén, miközben te jól szórakozol valami szar videón.
- Egy tök jó flashmob volt, csak azt néztem.
-Ha ennyire ráérsz, akár segíthetnél is
-  dobta fel.

Milán ekkor tettetett lomhasággal felkelt a kanapéról, és lassan megindult Amanda felé. Leejtette a gépét az ágy üres oldalára, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mellé üljön, és eljátssza, hogy segít. Ekkor azonban ismét megálljt parancsoltak neki.

- Csak nem képzeled, hogy utcai ruhában bebújhatsz a tiszta ágyamba - közölte vele Amanda, mire látszólag megilletődött.
- Nem akarok tippelni, szóval mondd el, kérlek, mit akarsz, mit csináljak?!
- Legalább a BKV-s gatyádat vedd le, ha már ideülsz
- válaszolta Amanda, majd pedig rögtön eltöprengett azon, hogyha Milán tényleg az elhangzottaknak megfelelően cselekszik, akkor ő pillanatokon belül rákvörös lesz és teljesen szétzuhan.

Úgy tett, mintha nem azt figyelné, ahogyan a kollégája lassan visszament a szófáig, közben pedig kihúzta a nadrágjába tűrt ingét. A képernyőre szegezte a tekintetét, de hallotta, hogy Milán kioldja az övcsatját, majd pedig lehúzza a farmere cipzárját.

- Esetleg adhatnál egy pólót - hangzott el egy kérés, Amanda azonban zavarában egy szót sem szólt, és tovább játszotta, hogy keményen dolgozik. Majd némán indult meg a komód felé, amelynek legfelső fiókjából előhúzott egy óriási reklámpólót, amit valamelyik korábbi marketingkonferencián zsákmányolt magának. Milán megfordult, és miközben kioldotta az inggombjait, kérdő tekintettel nézett a lányra. Amanda pont egy szempillantással bámulta csak tovább a széles, szőrös mellkasát, mint amennyit még feltűnésmentesen megúszhatott volna. Kinyújtotta hát a kezét, benne a súlytalan rongydarabbal, de már nem tudott a szemébe nézni. Úgy érezte, menten elájul...

Kijózanítólag hatott rá, amint kipottyant a kezéből a puha anyag. Utána nyúlt, és végül sikerült átadnia, de érzete, hogy a torka kiszáradt, és tudta, hogy szavak egész biztosan nem jönnének ki a száján, akárhogy is próbálkozna. Így végül a menekülés mellett döntött. Még egy utolsó, lopott pillantást vetett a ruhájától épp megváló Milánra, majd kislisszolt a fürdőszobába.

A tükörben önmaga helyett azt a bizonyos villányi önarcképet látta. Azt az Amandát, aki a medencéből lerohanva a hotelszoba mosdójában bámult vissza rá. Akinek később Milán csak annyit mondott, hogy sosem ígért semmit. Egy perccel később már azt a lányt fürkészte, aki pár nappal ezelőtt még önfeledten nevetgélt az éjszaki autózás során, mert azt hitte, végre boldog. Végül meglátta Szeréna arcát, ahogyan egy üres borosüveget hajít a tükörbe, majd pedig minden darabokra hullik.

Elképzelte, hogyha elég bátor lenne, most kimért, komótos léptekkel megközelítené a hálószobájában vetkőző pasit, majd pedig elfelejtvén közös múltjuk kudarcait, és elhessegetve a jövőjük bénító keresztkérdéseit, elveszne az ölelésében. Szinte már érezze a bőre illatát, a teste melegét, a nyakába maró harapás ízét, és a bizsergést a lábai között, amikor is Milán valami zajt csapott odabent.

Lerúgta a nadrágját, ami megcsörgetve a zsebében lévő aprópénzt és a belebújtatott övet, kissé hangosan ért földet. Az ajtófélfa takarásából lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan kilépett belőle, majd pedig megszabadult a zoknijától is. Nem tudta levenni a szemét a fekete bokszerbe bújtatott, formás hátsóról, az izmos lábakról és Milán széles hátáról.

Visszament a szobába, de még szöszölt valamit a szekrényénél. Milán leült az ágyra, ölébe vette Amanda laptopját, és úgy tett, mint aki tényleg dolgozik. A lány leheveredett mellé, nézte, ahogyan a kurzor fel-le ugrál a nagy, színes táblán, és a számok a megfelelő helyükre kerülnek a függvényekben.

- Leírhatatlanul álmos vagyok, még mennyi idő? - kérdezte.
- Már nem kell sok. Beállítottam neked egy-két dolgot, hogy ne léphesd túl a végső költségkeretet. Így nem tudjuk újra elrontani - magyarázta, majd átnyújtotta a készüléket és az ölébe vette a sajátját.
- Azért az túlzás, hogy tudjuk. Eddig is csak te rontottad el - húzta Amanda, hogy kicsikarjon belőle egy mosolyt.

Sikerrel járt, de nagyon szeretett volna túl lenni a munkán. Nem csak azért, mert bágyadt és tompa volt, hanem mert őrülten kíváncsi volt, mi történik azt követően, hogy kikapcsolják a gépeiket. Minden erejét összeszedve munkálkodott a táblázat kitöltésén és a tervezet véglegesítésén, hátha ma végre felkerülhet a pont arra a bizonyos i-re.

Némileg aggasztotta, hogy Milán ütemes szuszogása egyre csak lassul, és látta, hogy már a szemei is csak résnyire vannak nyitva. Felötlött benne, hogy pár nappal ezelőtt is az okozta a vesztüket, hogy bealudt, ameddig ő a fürdőben még a démonjaival küszködött. Septiben bedobott még pár tételt abba a táblázatba, melynek sorai szinte már összefolytak a szeme előtt, majd a mentést követően gyorsan kikapcsolta a laptopját.

- Kész vagyok - harsogta diadalittasan.
- Szuper, akkor elküldöm Jutasnak. Még épp időben. Hamarosan felkel - felelte Milán, aki fekvő helyzetéből pár kattintással még eljuttatta a főnöknek a kért dokumentumokat, majd pedig letette a földre a számítógépét. A művelet alatt Amanda kiszökött pisilni, mire azonban visszaért, Milánt alig találta meg párnák között.

Legnagyobb megdöbbenésére ugyanis teljesen elbarikádozta magát. Bebújt a takaró alá, párnákból és díszpárnákból falat épített, eggyel még az arcát is eltakarta. Amanda megsemmisülve állt a szobája közepén. Nem tudta, hogy rákérdezzen-e erre a nyilvánvaló ostobaságra, vagy inkább dobja ki az ablakon a diplomáciát, és kezdjen-e már most üvölteni. Ennek a vége úgyis egy újabb csetepaté lesz - gondolta, akkor meg minek türtőztesse magát.

Vett egy mély lélegzetet, de mire épp megszólalt volna, elfogta egy ismerős érzés. Az, amit már oly sokszor tapasztalt Milánnal kapcsolatban. Hogy egyszerűen nincs mit mondania neki. Hogy nagyon szeretne megnyikkanni, de nem jön ki hang a torkán, és amúgy is elfogytak már a szavak. Leírhatatlan csalódottság fogta el. Tudta, hogy ma bunkó volt vele a konyhában, de aztán éjjel mégis csak beengedte a lakásába, az ágyába, segített neki, és órákon keresztül dolgozott, tulajdonképpen a semmiért. Milán újra bezárkózott, miután megkapta, amit akart, és mivel már nem volt szüksége a lányra, a megfutamodásnak ismét egy igen kényelmes módját választotta. Amanda pedig csak némán visította magában, hogy mi az úristenért jössz ide, ha nem is akarsz itt lenni?

Tudta, hogy ahhoz már túl késő volt, hogy Milán szedje a sátorfáját és hazamenjen. Hogy túl fáradt és kimerült volt már ahhoz, hogy bármit is mondjon, vagy megindokolja tettét. A létrehozott párnafalon amúgy sem volt mit magyarázni. Olyan egyértelműen sütött belőle az elutasítás, hogy lehetetlen lett volt nem észrevenni. Amanda körbejárta a lakását, leoltotta a villanyokat, és egy szó nélkül bújt be Milán mellé a saját ágyába.

Némán figyelte a lélegzetét. Hallgatta, ahogy a párnahalmok közül valamerre mégiscsak utat tört magának a tüdejéből kiáramló levegő, csak épp nem az ő irányába. Ahogy teltek a percek, egyre inkább azt érezte, legszívesebben megrázná és felverné álmából a vendégét, hogy jól beolvasson neki mindenért. A szerenás botrányért, a nitcás flörtölésért, és ezért az éjszakai horrorlátogatásért is.

Mindkettejüket utálta, amiért megint hagyta magát becsapni és csőbe húzni. Hogy újfent nem volt elég erős ahhoz, hogy nemet mondjon. Hogy ismét olyan nevetségesen ostoba volt, hogy azt hitte, ha újra a segítségére siet, ha ott lesz, amikor Milánnak szüksége van rá, akkor majd ráeszmél, hogy nélkülözhetetlen az életében, és belátja, hogy igenis meg kell próbálniuk együtt. És hogy naivságával és ostobaságával csak azt érte el, hogy közel húsz óra megfeszített munka után ébren hánykolódik a saját otthonában. Egy karnyújtásnyira tőle...

Közel egy óra forgolódás után elégelte meg a dolgot. Odakint még sötét volt, de még egy szemhunyásnyit sem aludt. Ekkor meglepő lépésre szánta el magát. Felkelt, és az ágyat megkerülve felvette a földről Milán még üzemképes laptopját. Kiment a konyhába, összedobott magának egy kutyulós kávét, leült az asztalhoz és megnyitott egy jegyzettömböt. Gondolkodás nélkül gépelte be a szavakat, amik csak úgy tódultak az elméjéből. Arra jutott, hogy megmondja végre Milánnak, hogy mit érez. Egyszer és mindenkorra véget vetve ezzel annak a szendevéssorozatnak, amelybe Milán taszította, ami hónapok óta nem vezetett sehova, és amiből egyszerűen képtelenség volt kikecmeregni.

Az elmentett üzenetet nyitva hagyta az asztalon, hogy a férfi mindenképpen megtalálja, majd pedig visszament a hálószobába. Összeszedte a ruháit, majd a saját számítógépét, pár tiszta bugyit és sminkcuccokat dobált be a táskájába. A pótkulcsot belülről a felső kulcslyukba tette, majd pedig kívülről rázárta a lakását a békésen alvó Milánra. Könnyes szemmel szállt be a kocsijába, és elindult.

A férfi kilenc felé ébredt, amikor is Jutas hívta, hogy megköszönje az átküldött dokumentumokat, melyek első ránézésre pontosnak és jónak tűntek. Milán hamar megtalálta a neki címzett levelet is:

"Tényleg azt gondoltam, hogy ez az elvetemült ötlet, hogy beengedlek az életembe, a lakásomba, és az ágyamba, majd remekül fog működni. Pár nappal ezelőtt éjjel, valahol a Duna-parton, még egy röpke pillanatra maximálisan boldog is voltam, és az gondoltam, hogy megy ez, mint a karikacsapás, sőt. 

Utólag visszagondolva az elmúlt néhány órára, elképesztő, hogy volt képed ilyet kérni tőlem. De végül megmagyaráztam magamnak, hogy biztosan azért fordultál hozzám, mert máshogy tényleg nem tudtad volna megoldani ezt az égető kérdést. Pár perc erejéig hittem benne, hogy nem pusztán a munkánk miatt jöttél át hozzám éjszaka. Miután azonban felépítetted azt az áthatolhatatlan párna- és takarófalat az alváshoz, tudtam, hogy egyetlen másodpercet sem fogok megint melletted feküdni azért, hogy pocsékul érezzem magam. Így kiültem a konyhámba, megírtam ezt a levelet és elhatároztam, hogy lelépek, mire felébredsz. 

Talán a legsötétebb pillanat az életemben, amikor a saját lakásomból szököm meg hajnalban, és inkább hátrahagyok mindent, mert tudom, hogy szabadulnom kell innen, tőled, mellőled, mielőtt megfulladok.

A lényeg, amit szeretném, ha végre megértenél mindebből, hogy tényleg képtelen vagyok ezt tovább csinálni veled. Inkább a teljes hiányodat viselem el, mint a totális elutasításodat az életem összes területén, a munkahelyemen, a kocsimban, a lakásomban, a szobámban, az ágyamban és a szívemben...

Vissza - 28/1. rész   Tovább - 28/3. rész

Most kezdem, irány ez első rész!