Amanda sokkal rosszabbra számított. Azt hitte, szörnyű lesz minden azután, hogy Milán elmegy, és nagyon meglepődött, amikor kiderült, nem lett az, sőt. Idegeskedés és gyomorgörcs nélkül indultak a reggelei, önfeledten libbent dolgozni, és ugyan a munkája szegényebb lett az állandó, irodai flörtöléssel, és a rendszeres kávélopkodással, de ettől eltekintve alig volt észrevehető a férfi hiánya.

Néha úgy érezte, új esélyt kapott az élettől. Illetve lehetőséget egy jobb, normálisabb életre. Áldotta az eget, hogy az univerzum eltávolította mellőle Milánt, erre ugyanis ő maga majdnem egy éven át nem volt képes, pedig minden erejével próbálta. Felszabadultan teltek a napjai, és úgy érezte, érzelmi dementora távozásával valahogy jobb hely lett a világ. Javult a céges légkör, amiben nagy szerepe volt a precizitásáról és elképesztő munkamoráljáról elhíresült Dénesnek, és valahogy Jutas is kiegyensúlyozottabb lett attól, hogy ment a szekér, tudta, merre járnak a pénzeik, és hogy valaki még nála is nagyobb gonddal ügyel a határidők és a fizetési kötelezettségek betartására. Kicsit mindenkin azt lehetett érezni, boldogabb attól, hogy nem kell Milán helyett dolgoznia, illetve folyamatosan attól tartani, mi csúszik majd el miatta.

Reginával is hamar sikerült rendezni a nézeteltérést, és miután egy kávé mellett bocsánatot kértek a viselkedésükért, többé nem is beszéltek a Milán utolsó munkanapján elejtett bántó szavakról. Amanda kitörő örömmel hallgatta, ahogy a barátnőjének és a vele szimbiózisban élő orvoscsoportnak végre sikerült beállítania a betegsége kezelését, vagyis összehangolni a gyógyszereket, a diétát, a sportot és a rutinvizsgálatokat úgy, hogy az ne keserítse meg a lány életét, és ne nyomra rá a bélyegét a mindennapjaira. Ez olyan sokat javított Regina életminőségén és a jókedvén, hogy úgy tűnt, hamarosan Jutas összeköltözési ajánlatára sem lesz rest igen mondani.

Milán ezalatt a Facebook tanúsága szerint elérte utazásának célját. Ahogy az várható volt, első dolga volt, hogy egy jóképű fotóval azonnal becsekkoljon egy kaszinóból. Amikor az első fénykép szembejött, Amanda beállította, hogy ugyan barátok maradhatnak, több képetazonban  nem szeretne látni róla a hírfolyamában. Imádta, hogy léteznek már olyan konfigurációk, melyekkel az ember lánya a közösségi média felületein remekül el tudja rejteni önmagát, illetve azokat a tartalmakat, melyek egy gyenge pillanatban esetleg fájdalmat okozhatnak.

Egy hét telt bele, mire először írt. Egy átlagos, hétköznap reggel volt, a hozzávetőleges időeltolódást belekalkulálva Milánnál akkor nagyjából éjfél lehetett. Mindössze egy sziát küldött, és megkérdezte, mi újság, de nem kapott választ. Címzettje egy ideig kacérkodott a gondolattal, hogy letiltja őt, végül úgy döntött, nem teszi meg, hiszen anélkül is elég erős ahhoz, hogy ne válaszoljon. Ha ugyanis beállítja, hogy Milán nem üzenhet neki, akkor nem tudja majd, a férfi hányszor érez késztetést, hogy beszéljen vele. Regina ugyan pedzegette, minek tartja nyitva ezt a kaput, de ragaszkodott hozzá, hogy tudja, Milán szót fogad-e neki. Kíváncsi volt, keresi-e majd, ha ír, akkor mit, ha pedig nem, akkor meddig nem. Tudta, hogy reagálhat, de nem tette, és titkon örült, amikor újra és újra csipogott a telefonja, a kijelzőn pedig megjelent a neve. Mert ez azt jelentette, hogy gondol rá. Talán kicsit bántani is akarta a némaságával, mert tudta, hogyha nem üzen, tulajdonképpen az is egy válasz.

Voltak napok, amik teljes hallgatásban teltek. Aztán olyan hetek, melyek Milán folyamatos próbálkozásaival voltak nehezítve. Végső kétségbeesésében már csak pontokat küldött, volt, hogy minden nap egyet. Reménytelenül.

Ő persze nem tudhatta, hogy Amandának pontos terve volt. Egy jól kidolgozott forgatókönyve az elvesztése túlélésére, amelyre már jóval az indulása előtt készült, és amelyből nem engedett. Pontosan tudta, hogy a legnagyobb gond Milánnál a távolság. Mégpedig az, hogy túl közel van. Mert ha eléri, bevonja a bűvkörébe és manipulálni tudja. A pozíciójából adódóan a munkahelyükön is az övé volt a hazai pálya előnye, de akárhova mentek, Milán uralta a teret. Lehetett ez akár a csapatépítő hétvége helyszínéül szolgáló panzió, akár egy irodai konyha, vagy éppen Amanda hálószobája is. Ha vele volt, elvesztette az irányítást a saját élete felett. Nem tudott józanul gondolkodni, sem okosan dönteni, és képtelen volt megvédeni magát, vagy a saját álláspontját. Védtelen és fegyvertelen volt ebben a nem is létező kapcsolatban, és tudta, hogy csak akkor szabadulhat, ha Milán önként dönt úgy, hogy menni akar. Tisztában volt vele, nagy szerencséje volt, és ugyan sosem mondta ki, de sajnálta azokat, akik hozzá hasonlóan nem tudnak önmaguk lenni egy ilyen pusztító viszonyban.

Milán körülbelül egy hónap után hagyott fel az üzengetéssel, és burkolózott végre csendbe. Ez szintén jótékony hatással volt Amandára, és így érdekes módon már Káté elvesztése sem fájt annyira. Igaz, hogy tőle már nem először búcsúzott, mégsem a rutin tette egyszerűbbé a szakítást. Milán elment, de nem ürességet hagyott maga után, hanem a feltöltődés, az újrakezdés és a remény érzését hozta el, ami nem lefelé húzta, hanem elemelte a földtől. Ebben az állapotban pedig könnyen be lehetett látni, hogy miként régebben sem volt, a későbbiekben sem lenne közös jövőjük, de már legalább nincs is szükség arra, hogy vissza-visszajárjanak, hogy újra és újra eljátsszák a múltat. Amanda tartott tőle, hogyha majd egyszer rossz passzban lesz, miközben Káté kapcsolata éppen ellaposodik a recepciós lánnyal, nem kizárt, hogy egymásnál kötnek ki. De akkor nem számolt ezzel a lehetőséggel. Úgy volt vele, hogyha egy pusztító románcot maga mögött tud hagyni, akkor miért ne léphetne ki egyszerre kettőből. Biztos volt benne, hogy Milánt követően jóidejig nem jöhet majd olyan érzelemcunami, ami után egyenes út vezetne Káté ágyába, karjaiba, ki tudja, hová. Sziklaszilárdan hitt ebben, de csak addig a bizonyos napig.

Amikor az ember gyermeke feltűnően sokáig és jóformán felhőtlenül boldog, amikor beüt a szar, hajlamos azt hinni, hogy ennek muszáj volt már megtörténnie, elvégre túl nagy volt a csend. Hogy valaminek mindig jönnie kell, mert olyan nincs, ha a dolgok simán csak jók, vagy legalábbis nem sokáig. Aznap reggel Reginával egy magánklinika várójában ültek, de nem szóltak semmit. A túlzsúfolt előtérben minden jelenlévő azon fáradozott, hogy úgy rendezze az arckifejezését, hogy ne látszódjon rajta a rettegés. Az ijedtség, amit egy nő akkor érez, amikor már nagyon szeretne édesanyává válni, de azon a helyen valamiért mindig ugyanazt a választ kapja. Vagy az az érzés, amikor valaki sejti, hogy anya lett, de idejön, hátha egy kisebb vagyonért bebizonyítják neki az ellenkezőjét, vagyis felébredhet a saját rémálomból és biztonságban hazasétálhat. Van az a tekintet is, amire az ajtón túl a már elvégzett kivizsgálások utáni leletek kiértékelése vár, és persze olyan is, aki még előtte áll egy végtelenül megalázó, kellemetlen és fájdalmas vizsgálatsorozatnak.

Hogy ne látszódjon rajtuk a félelem, mindketten a mobiljaikat bújták. Regina az e-mailjei között csinált rendet, Amanda pedig az Instagramon osztott ki pár szívecskét kiscicáknak, reggeli tojásrántottáknak és csókolózós szelfiknek. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor Roland fényképe jött a sorban, amit a tengerparton lőttek róla. A képaláírások szerint a férfi, akivel valamiért szintén soha nem lett semmi, csatlakozott a kislányához és a gyermeke anyjához Spanyolországban, majd pedig a fővárosból közösen átruccantak Barcelonába, csak hogy élvezzék a napsütést. Az idilli fotón Amanda már nem a szokásos jópasit látta, hanem egy apukát, aki úgy döntött, ha törik, ha szakad, része kíván maradni a gyermeke életének. És ha már ott van, akkor a Barceloneta a legtökéletesebb hely egy kis kirándulásra. Végül Regina volt az, aki a felé fordított képernyőn megérintette a lájkjelet, de Amanda úgy döntött, nem szedi vissza. Regina felvetette, hogy függetlenül a vizsgálat eredményétől, este menjenek el arra a kiállítás-megnyitóra, amit már napokkal korábban megbeszéltek, hiszen bármilyen problémás diagnózist is kapnak, az tuti, hogy nem oldható meg aznap délután. Amanda üdvözölte az ötletet, mert tudta, hogy bármi lesz is, nem szerencsés, ha magukba zuhannak.

Regina aznap már nem ment be dolgozni, Amanda viszont az irodából taxizott a múzeumba. A bejáratnál felszolgált ingyenpezsgőt valamiért egyikük sem vette el, elvégre nem volt mit ünnepelni. A kurátor beszéde után aztán elszakadtak egymástól, mert míg Amanda sebesen végigrohant a kiállított képeken, addig a barátnője imádta elolvasni az alkotások mellett elhelyezett leírást, néha a magyar után még angolul is. A nézők lomhán hömpölyögtek a fiatal, Berlinben élő fotográfus munkái előtt, a tömeg azonban egyszer csak kidobott magából egy ismerős arcot, és épp Amanda útjába sodorta. Elsőre megijedt tőle, megtorpant, és abban bízott, talán nem is ismerik fel, és meglóghat a kínos találkozás elől. Sajnos azonban nem volt ilyen szerencséje.

Szeréna mosolyra húzta a száját, köszönt, és két puszit is lenyomott a megsemmisült Amandának. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor legutóbb, Milán lakása előtt látta. Mondjuk nem volt sem csapzott, sem pedig ittas, ami nyilván sokat javított a helyzeten. Amanda várta, hogy vége legyen a kötelező csacsogási körnek, vagy hogy Regina váratlanul megjelenjen és megmentse, de ezek közül egyik sem történt meg. A mélypontot az jelentette, amikor Szeréna Milánról kezdett kérdezni, és azt próbálta kipuhatolni, vajon ők ketten beszélőviszonyban maradtak-e. Miután biztosította a korábbi főnökét arról, hogy az elutazása napja óta nem kommunikált Milánnal, és nem követi az életét egyik közösségi portálon sem, Szeréna arca gondterheltebbé vált, és azt javasolta, igyanak meg valamit a földszinti büfében, feltéve, hogy Amanda nem siet túlságosan.

Annak a napnak már amúgy is mindegy volt, ezért úgy döntött, belemegy a kávézásba, bár nem tudta, mit várhat attól a nőtől, aki az utóbbi hónapok nagy részében alig volt beszámítható állapotban, aki talán még nála is jobban szerette és ragaszkodott Milánhoz, és aki lehet, hogy nem kezelte olyan jól az imádott férfi távozását, mint ő. De úgy volt vele, ad egy esélyt a korábbi félreértések tisztázására, esetleg Szeréna megnyugtatására, és remélte, hogy nem kell tovább neheztelniük egymással azután, hogy szenvedésük tárgya elhagyta a kontinenst. Megüzente Reginának, hogy végzett a képekkel, de összefutott valakivel, és a kávézóban várja.

Szerénában mindig volt valami ijesztő. Kábé mint Milánban, csak ami a férfinél szexi, az az ő esetében inkább hátborzongató volt. Amanda kikért egy lattét, majd hagyta, hogy végig ő beszéljen. Nem tudhatta, hogy pár perc múlva már, ha akarna, akkor sem tudna megszólalni.

A teste önálló életre kelt, mikor meghallotta, hogy Milánnak valamiféle balesete volt, és hogy kómában van. Hírtelen nagyon melege lett, a fejében tompa fájdalmat érzett, a kezeit pedig elképesztő erővel próbálta az alumínium asztallapba passzírozni. Szeréna beszéde is tompulni kezdett, de amikor meghallotta a saját hangját, valahogy sikerült visszatérnie a testébe.

- Ez biztos? Mégis honnan tudsz te erről? – ezeket a szavakat találta meg.
- Mióta elment, folyamatosan leveleztem Milánnal, aztán egy idő után nem írt. Azt hittem, megint le akar rázni, így hát dühös lettem, és elküldtem a fenébe. Majd többször újra próbálkoztam, rendbe akartam hozni a dolgokat, de meg sem nézte az üzeneteimet, amitől csak még mérgesebb lettem.  Aztán egyszer kicsit többet ittam a kelleténél és ráírtam az apjára. Még akkor lett az ismerősöm, amikor együtt voltunk a fiacskájával. Ő mondta. Innen tudom, hogy állítólag valami verekedésbe keveredett, ami őt ismerve nem is csoda, és onnan a fejsérülés – darálta Szeréna, Amanda viszont csak minden harmadik szót bírt dekódolni.
- És hogy van? Mi van vele? Felépül?
. Nem tudni. A családja nem tudott kimenni hozzá, csak a tesója utazott oda. És állítólag van valami kaliforniai doki, aki nagyon jó, de én is csak ennyit tudok.
- Oké, jó, köszönöm, hogy elmondtad
– betűzte, és elképzelte, ahogy feláll és kimegy a mosdóba sírni, de a lábai nem engedelmeskedtek, így nem bírt elemelkedni a székről.

Kirázta a hideg, amikor Szeréna megfogta a kezét és azt mondta, értesíti, ha megtud valamit. Még követte a szemével, ahogy egykori felettese kilépett az utcára, majd pedig elöntötték az arcát, az agyát és a torkát a könnyek, hamarosan pedig levegőt sem kapott. Mikor Regina leért, még mindig pityergett, de már nem olyan hevesen, mint kezdetben. A barista, a portás és a kifelé lépkedők egy ideig bámulták, de inkább igyekeztek nem tudomást venni róla. Mire épp elfogytak volna a könnyei, újabb bőgéshullám tört rá, és Regina anélkül, hogy vallatni kezdte volna, egy pár tiszta papírzsebkendőt adott a kezébe.

- Jól van, hölgyem? – kérdezte egy hang, de Amanda nem tudott neki egyértelmű választ adni.

Hamar híre ment, hogy egy nő visítva sír az egyik asztalnál, így hát leküldtek egy öltönyöst, aki komolyabbnak néz ki a recepciósnál, de nyilvánvalóan azért jött, hogy tapintatosan távozásra szólítsa fel a nemkívánatos vendéget.

- Pár perc, már jön a taxink - hazudta Regina szemrebbenés nélkül, és olyan szúrós tekintettel nézett, hogy a pasas azonnal visszavonulót fújt. - Asszem jobb lenne, ha kimennénk a levegőre. Szólj, ha felkészültél az indulásra, jó? – súgta oda a barátnőjének.

Amanda nem felelt, de nagy nehezen talpra állt, és lassan megindult kifelé. Regina belekarolt, kitámogatta az épületből, és hagyta, hogy pár percig néma csendben sétáljanak az utcán. Nem tudta, hová tartanak, sem azt, hogy Amandának még mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy képes legyen szavakba önteni, amit meghallott. Egy parkba érve végül úgy döntött, leülteti a még mindig szipogó barátnőjét, mielőtt annak zombiüzemmódja bevezeti egy kocsi alá.

- Üljünk le ide! Bármeddig maradhatunk, amíg szükséges. Ha majd el akarod mondani, csak szólj!

Egy ideig még szótlanul ültek, Amanda lógatta a fejét, kezei mozdulatlanul feküdtek az ölében. Folyamatosan járt az agya, kavarogtak benne az érzések, újra és újra sírni szeretett volna. De addigra elfogytak a könnyek, helyettük csak az őrjítő fejfájás maradt. Amikor képessé vált arra, hogy újra beszéljen, szomjazta, hogy elmondhassa végre Reginának, és ezzel enyhíthessen a fájdalmán.

- Én egy pocsék barát vagyok – kezdte.
- Dehogy vagy az.
- Veled talán nem, de Milánnal szemben igen
– folytatta, és látta, hogy Regina kissé összehúzza a szemeit.
- Ő meg hogy jön ide?
- Írt párszor, mióta elment. De sosem válaszoltam. Egyszerűen nem vettem róla tudomást. Önző voltam, leszartam, félretettem őt, hogy nekem könnyebb legyen. Magamat védtem, óvtam a lelkemet tőle, és egyszerűen nem foglalkoztam vele.
- Ez a történtek fényében szerintem egy teljesen normális reakció.
- Igen, eddig én is ezt hittem.
- És most, mi változott?
- Az, hogy korábban meg lett volna a lehetőségem, hogy írjak neki. Ő folyamatosan üzent, és az én kezemben volt a döntés, hogy felelek-e. Nálam volt az irányítás, és élveztem, ahogy állandóan próbálkozik, és örültem, hogy talán ezegyszer ő is csalódik, nem csak én.
- Értem. Ettől még nem vagy rossz ember.
- De, azt hiszem, az vagyok. Itthagyta a hazáját, az életét, a munkáját, az ismerőseit, mindent. Egy teljesen új helyre költözött, ahol kábé két embert ismert, és talán szüksége lett volna a barátjára. Ha már párszor annak nevezett. Talán tényleg hiányoztam neki, vagy csak honvágya volt, és megnyugvásra vágyott, de én magasról tettem rá, és még büszke is voltam magamra.
- Figyelj, ha bármikor meggondolod magad, és úgy érzed, az a jó döntés, írhatsz neki. Megengedem, ha erről van szó
– mondta Regina, aki szerette volna, ha a barátnője mosolyog kicsit. Amanda nagy lélegzetet vett, és végül akármennyire fájt is, kimondta.
- Milán kómában van – nyögte ki végül, és újra könnybe lábadt a szeme, ahogy a saját hangján hallotta a szörnyű kórképet.
- Micsoda?
- Szeréna mondta. Vele futottam össze a kiállításon. Ő Milán apjától tudja, és nem hinném, hogy hazudik. Milán nekem sem írt már egy ideje, de meg sem fordult a fejemben, hogy valami baja lehet
– prüszkölte a szavakat Amanda, és közben már nagyon sírt. – Vele sosem történik semmi. Ő mindig minden túlél, megússza a dolgokat, mindenből kimászik és utána gonoszan nevet. Mégis miként lehetséges, hogy napok óta egy kaliforniai kórházban fekszik koponyasérüléssel, tízezer kilóméterre a szeretteitől és az otthonától?

Regina nem mondott semmit, csak magához húzta Amandát, akit már rázott a keserves zokogás. Erre amúgy sem lehetett volna mondani semmit, legfőképpen mert Reginát is megrendítették a hallottak.

- És ha soha nem ébred fel? Ha azok voltak az utolsó szavai hozzám, amiket figyelmen kívül hagytam? Amik ott figyelnek a kurva csetablakban? Hogy lehettem ekkora szemét?
- Nem vagy szemét, és nem kell ostoroznod magad! Ha minden nap beszéltetek volna, akkor is simán megtörtént volna a baj, megmenteni sehogyan sem tudtad volna.
- Akkor is beszélnem kellett volna hozzá, ameddig még megtehettem. Éreztetni vele, hogy hiányzik, és hogy érdekel, miként boldogul az új élethelyzetekben. Úgy kellett volna viselkednem, mint egy normális emberi lénynek. Ha valaki, aki számodra fontos, külföldre költözik, támogatod és bíztatod. Ehelyett én elfordultam tőle, magára hagytam, és most már késő
- szipogta.
- Nyugodj meg! Azok után, ami köztetek történt, ahogy oly sokszor viselkedett veled, ahogy bántott, és ahogy végül elment, az volt a normális, ahogy te viselkedtél. Ha írogattál volna neki, nyafogtál volna, hogy mennyire hiányzik, akkor ugyanott tartanál, mint amikor még itt volt. És ahogy már mondtam, akkor ugyanúgy kómában lenne, mint most – próbálkozott Regina és simogatta a barátnője fejét.
- Ha lenne felesleges félmillióm, még a héten odarepülhetnék.
- És mit csinálnál ott? Nem is biztos, hogy hagynák, hogy lásd.
- Mit tudom, én. Nem tudom, nem mondtam komolyan. Nem tudok most gondolkodni
– védekezett Amanda.
- Amúgy sem lenne szerencsés, ha a te állapotodban repülnél.
- Kösz, hogy emlékeztetsz. Amúgy nem hiszem, hogy héthetesen nem engednének felszállni. Vagy tévedek?
- Lövésem sincs, sosem voltam még terhes. Megnézzem neked a neten?
– kacérkodott Regina, és nevetve elővette a telefonját. Ekkor már Amandának is kicsit felfelé görbült a szája, de mosolygási kísérlete azért még kudarcba fulladt.

- És akkor most mi a fenét fogunk csinálni? – kérdezte letörten, sóhajtott egy nagyot és felnézett az égre.
- Fogalmam sincs. Majd amit a kis alien akar.
- Ugye tudod, hogy nem nevezheted így a gyerekemet?
- Tuti már most egy kis ördögfajzat. Ha olyan lesz, mint Milán, csak kicsiben, sosem fogok vigyázni rá, most szólok
– viccelt Regina, de érezte, hogy még egy ilyen jótündérkeresztanyai hozzászólás, és a barátnője újra csillapíthatatlan zokogásban tör ki. Ezért inkább stratégiát váltott. - Figyelj! Milán jól lesz. Ahogy mondtad, ő elpusztíthatatlan. És most már nyomós oka van, hogy visszatérjen közénk, akárhol jár is most.
- Igazad van. Ez jó ok. Legfőképpen, ha tőle van 
– felelte Amanda és újra a tenyerébe temette a kezét, Regina pedig a szavakat kereste.
- Ez mostmár nem Milánról szól. Mostantól új történet kezdődik. Jelen esetben amúgy sem tehetsz érte semmit. A kis ebihalnak viszont egy mosolygós anyukára van szüksége, és nem egy padon bömbölősre - nyugtatgatta, majd lassan felállt, magával húzta Amandát és elindult vele hazafelé.

Vissza - 49. rész
Most kezdem, irány ez első rész!