Míg lelkes utódja minden nap bement az irodába, addig Milán napokon át nem bukkant fel. Esélyt sem adott Amandának arra, hogy összefussanak, vagy megbeszéljék, ami történt, illetve ami hamarosan történni fog. A lány akárhányszor kereste a szobájában, az íróasztala mögött rendre Dénest találta, így a hónap végéhez közeledvén már a nála lévő számlákat is neki adta le.
Ugyan csak egy apró dolog volt ez kettejük kapcsolatában, mégis mindig jó érzéssel töltötte el. Ha éppen rosszban voltak, ha Milán épp a hallgatásával büntette, vagy esetleg ő hagyta faképnél a férfit, a hóvégi elszámolás kénytelen-kelletlen mindig visszavezette őket egymáshoz. Mert esélyt adott arra, hogy újra tudjanak veszekedni. Egészen addig a pénteki napig.
Amanda csendben dolgozott, és mivel már napokkal korábban lemondott arról, hogy beszélhessen Milánnal, nem is számított a felbukkanására. Ezért is lepte meg, amikor egyszer csak kivágódott Jutas irodájából, és rögvest a lift felé szaporázta a lépteit. Amikor egy vonalba ért az asztalával, egy lépést még továbbment, aztán megtorpant. Mély lélegzetet vett, balra fordult és megindult felé. Amanda ránézett, de a teste mozdulatlanná meredt. Nem szólt, csak kivárt. Milán arcába bele lehetett volna magyarázni dühöt, félelmet, kíváncsiságot és reményt egyszerre, de nem lett volna értelme, mert a tekintete valójában üres volt. Amanda számára legalábbis annak tűnt. A borostás arcéle, amiben egyszer a csillagokat nézve gyönyörködött, amikor az ölében feküdt, a szabálytalan mosolya, amivel mindig sikerült zavarba hoznia, és a szemei, amik szinte soha nem mondtak neki semmit, mostanra mintha elvesztették volna vonzerejüket. Nem is értette, hová tűnt hírtelen az a varázslat, aminek oly hosszú időn át a foglya volt. Arra gondolt, talán így trenírozza őt a saját agya Milán elengedésére.
- Szia! – köszönt, és majd egy méter távolságra állt meg.
- Nem is tudtam, hogy bent vagy.
- Nem maradok, csak leadtam a cuccokat és aláírtam Jutasnál pár papírt.
- Akkor ez az utolsó napod? - szótagolta Amanda, és csak remélte, nem csuklik bele a hangja.
Félt, hogy az lesz a búcsú pillanata. Hogy hiába van még egy hét Milán gépének indulásáig, ide már nem jön többet, és ha most elköszön, akkor többé nem is akarja majd látni.
- Igen. Még sok elintéznivalóm van, szóval ezt itt már le akartam tudni.
- Ezt itt? - nézett körbe Amanda, miközben magára gondolt.
Felállt a székéből, hogy ha tényleg ez a vége, akkor legalább szemtől szemben álljanak egymással.
- Sajnálom.
- Nem kell - vágta rá talán túl gyorsan is, úgy, hogy valójában nem is tudta, Milán mire érti.
- Ezt akartam mondani az étteremben - nyögte és kissé lehajtotta hozzá a fejét.
- Oké - tépelődött a lány, mert ennél több nem jutott hírtelen eszébe.
Csendben álltak egymással szemben, Amanda az egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, Milán pedig a farmere zsebébe csúsztatta a kezeit. Már épp kínos lett volna a nagy hallgatás, amikor Regina vágtatott be, és amint meglátta őket, anyatigrisként vette magát közéjük. A kezében lévő papírköteget Amanda asztalára hajította, majd Milánra emelte dühös tekintetét.
- Épp most láttam Janka asztalán a leadott belépőkártyádat, szóval, ha nem tévedek, te már nem dolgozol ennél a cégnél – kezdte kertelés nélkül.
- Nem is.
- Akkor? Mit keresel még mindig itt? - támadta tovább, kijelentése pedig Milánnál jobban csak Amandát lepte meg.
- Csak azért jöttem, hogy meghívjalak titeket a búcsúpartira. Jövő hét pénteken lesz az Aetherben. Ott találkozunk! – improvizált, tökéletesen leplezve vele a megdöbbenését.
- Kösz. Majd meglátjuk, hogy ráérünk-e - vágta oda Regina, majd egyenesen a kolléganőjére nézett.
Mire Amanda bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, addigra Milán sarkon fordult, majd pedig kisétált az ajtón. Keserves arccal nézett utána, hiszen annyi mindent akart volna még mondani, hogy legszívesebben egy laza mozdulattal arrébb lökte volna az elé betonfalként magasodó barátnőjét.
- Mégis mi bajod van? Nyilván nem azért jött, hogy meghívjon a hülye bulijába - vetette oda.
- Tök mindegy, miért jött, a legjobb, ha elmegy.
- Bocsánatot kért. Csak épp nem derült ki, hogy miért. Most végre beszélhettem volna vele.
- Azok után, ami történt, szóba sem kellene állnod vele - próbálkozott tovább Regina.
- De ezt te nem döntheted el helyettem! Értem, hogy haragszol rá, ezért neked nem kell kommunikálnod vele, és neked nem is kell elmenned a bulijába sem.
- Neked sem lenne muszáj…
- Mondani akart valamit. Idejött és beszélt hozzám. Nem értem, miért kellett kitessékelned.
- Én csak megvédtelek.
- Tartozott annyival, hogy befejezi a kurva mondatát. Hallani akartam - préselte ki a száján Amanda, de szavait már könnyek kísérték. - És ha most láttam utoljára? Ha így akart elbúcsúzni? - kiabálta.
- Ugyan már, egy hétig még itt lesz. Ha ennyire akarod, biztosan kioszt még addig pár pofont, ha szépen megkéred.
- Te nem értesz semmit - üvöltött rá a barátnőjére, de megrémisztette a saját hangja.
Sosem beszélt még így Reginával, ezegyszer azonban tényleg nagyon dühös volt rá.
- Nem bántott még eleget? Nem értem, miért hagyod, hogy újra és újra megtegye. Én csak meg akartalak óvni tőle.
- Csak én tudom magamat megvédeni tőle. Hát nem látod? Bármit is mondtál neki a vacsorán, nem segített. És ezzel is csak rontottál a helyzeten. Ezt csak én tudom lezárni vele. És most egy újabb lehetőséget szalasztottam el. Remélem, elégedett vagy.
- Nem kifejezetten - felelte Regina, de Amanda már nem méltatta válaszra.
Lecsukta a laptopját, és néhány papírlappal egyetemben a táskájába söpörte. Felkapta az asztalról mobilját, és megkerülvén a barátnőjét a liftek felé vette az irányt. Idegesen nyomkodta a hívógombot, mert bízott abban, hogy még elérheti Milánt. A lomha felvonóba beszállva őt tárcsázta, a hívott szám azonban már nem volt elérhető. Mérges volt, és legszívesebben földhöz vágta volna a saját készülékét, de végül nem tette. Mire leért, rájött, hogy a szám, amit hívogat, mostanra már csak egy apró SIM-kártya Janka asztalán. Milán ugyanis a belépőkártyája és az irodai számítógépe mellett valószínűleg a céges számát is leadta.
Milán búcsúbulijának napjáig nem is beszéltek egymással. A férfi nem akarta befejezni a mondatát, Amanda sem kívánta erőltetni, és pontot sem küldött egyikőjük sem. A lány úgy volt vele, hogy mindenképpen elmegy a partira, ahol majd beszél vele. Megfogadta, nem engedni el anélkül, hogy megtudna valamilyen olyan igazságot, amibe utána az örökkévalóságig kapaszkodhat. Nem kellett, hogy valóságos legyen, csak valami olyat akart hallani Milántól, aminek értelme van, amiben hihet. Ami magyarázatot adhat az elmúlt hónapok kálváriájára.
"Elmegyek a bulidra, ha tudunk kicsit beszélni” – üzent előtte Facebookon, hogy ne menjen hiába. Hogy Milánnak legyen ideje felkészülni arra, amit majd mondani fog, és hogy ne ott legyen kellemetlen, ha félrehívja.
"OK” – érkezett a kurta válasz, ami meg is adta a zöld jelzést ahhoz, hogy heves készülődésbe kezdjen.
Kocsival ment oda és a szórakozóhelytől kicsit messzebb állt meg. A napellenző tükrében megigazította a rúzsát, közben pedig próbálta összeszedni a gondolatait. A hely előtt állva végül megtorpant. A hatalmas üvegablakon ugyanis egy pillanatra Nitca testének körvonalait vélte felfedezni, amitől földbe gyökerezett a lába. Biztos volt benne, Milán minden utolsó kis ribancát meghívta, és hozzá hasonlóan mindegyik hiszékeny naiva azért áll sorba ma este, hogy még kitehesse magát egy utolsó Milán-féle test-, lélek-és szívtiprásnak. Tudta, ő is pont olyan ostoba, mint a többi, aki azt hiszi, számít bármit is a jelenléte. Szánalmasnak érezte, hogy oda ment, utálta, hogy ott volt, és azt, hogy még a szvingerklubos gyakornoklány is meghívást kapott az utolsó összejövetelre. Nem tudta, mikor indulhat a járata, de biztos volt benne, hogy ha akarna, Milán szakítana időt arra, hogy nézőközönség előtt kefélgessenek Nitcával a szokásos helyükön.
Elővette a telefonját, és az volt a szándéka, újra üzen neki. Hogy kihívja, és négyszemközt beszél vele. Elmondja, hogy nem haragszik, és talán ő maga is elnézést kér, amiért idáig fajultak a dolgok. Azt a verziót már teljesen elvetette, hogy bemegy, elvégre Milánt sehol sem látta, Nitca azonban fesztelenül nevetgélt, és persze ezúttal is tökéletes volt a külseje. Vagy még annál is szebb.
A címzett persze nem reagált, a Messenger szerint nem is tekintette meg az üzeneteit. Amanda tudta, hogy gáz, ha a kapuból fordul vissza, de semmi szüksége nem volt arra, hogy a maga esetlenségével szemben álljon a mindig eszményi orosz tinédzserrel, hogy kínosan feszengve a sok ismeretlen között keresgéje Milánt, aki annak ellenére, hogy tud az érkezéséről, rá sem bagózik. Nem kellett sok, hogy meggyőzze magát arról, jobb lesz, ha visszaül a kocsijába és meg sem áll hazáig.
Hazaérve csalódottan dőlt bele az ágyába, csak a cipőjét vette le. Összekucorodott, felhúzta a térdeit, a mobilját látó- és hallótávolságba helyezte, majd becsukta a szemeit. Bízott benne, hogyha elalszik, nem fáj majd, hogy nem beszélt Milánnal. Elképzelte, hogy mire felébred, egykori kollégájának gépe épp átszeli majd az óceánt, végtelen távolságot rajzolva közéjük. Hitte, hogy ebben az esetben büntetés nélkül választhatja az egyszerűbb utat, és ezegyszer végre megvédheti magát Milántól.
Hajnali 4:45-kor sötét volt még, Amanda telefonja azonban maximális fényerősséggel villogott. Egy ismeretlen számot jelzett, de nem volt nehéz kitalálni, hogy ebben az időintervallumban ki lehet a hívó fél. Megérintette a fogadás ikonját, a füléhez tette a készüléket, de nem szólalt meg, csak szuszogott.
- Szia! Kicsit elaludtam. Bocs, nem láttam az üzenetedet. Hol vagy most?
- Otthon, az ágyamban. Na és te? - válaszolt Amanda és nem kellett tettetnie az álmosságot, jött az magától.
- Taxiban. Úton vagyok a reptérre. Bár lehet, lekésem a gépet.
- Te vagy az egyetlen ember, aki a tíz órával a felszállás előttre tervezi a búcsúbuliját.
- Valójában nem én szerveztem – halkította le a hangját.
- Akkor ki? – kíváncsiskodott Amanda és átfordult a másik oldalára.
- Nitca erősködött, hogy elbúcsúztasson, ő találta ki az egészet.
- Nem értem, miért mondod ezt el nekem. Hihetetlen, hogy soha nem tudod jól megválogatni, mit mondj el, és miről hallgass, hogyha velem beszélsz – vetette oda, a másik oldalról pedig kedves nevetést hallott viszont.
- Mikor indulsz?
- 6.30-kor Amszterdamba. Onnan pedig LA.
- Le fogod késni. Mindjárt hajnali 5.
- Tudom, de elaludtam.
- Mégis hol?
- Az Aetherben. Egy székben. És senki sem keltett fel, mert nem gondolták, hogy reggel indulok.
- A kis ribi jól megszivatott.
- Ő csak jófej akart lenni.
- Ezt nem kommentálom, ha nem haragszol.
- Te például hol voltál?
- Odamentem. Aztán eljöttem. Megláttam őt, és nem volt kedvem hozzá. Írtam, de nem láttad, a számodat pedig nem tudtam. Vagyis amit igen, az már nem cseng ki.
- Bejöhettél volna, hogy tudjunk beszélni.
- Most már mindegy - habozott kicsit Amanda, de eljátszott a gondolattal, hogyha még abban a pillanatban autóba ül, a reptéren talán elérheti őt. De ezt az ötletet hamar kiverte a fejéből.
- Tartsd egy kicsit – utasították.
Hallotta, hogy Milán kifizeti a taxit, elköszön, majd pedig nem sokkal később belép a zajos terminálba.
- Becsekkolok, és visszahívlak - közölte Milán, majd letette a telefont.
Ezalatt a lány lassan ébredezett, közben próbálta azonosítani, mit érez. Valahol a gyomra tájékán fájdalom hasított belé, hogy talán soha többé nem látja. A szíve mélyén aggódást talált, hogy vajon mi lesz vele, épségben odaér-e, megtalálja-e a szerencséjét és boldog lehet-e valaha. Az agyában pedig örömet érzékelt, amiért egyáltalán felhívta, hogy legalább a hangját hallhatja, és nem szó nélkül megy el. Örült annak is, hogy utoljára azzal a Milánnal beszélhet, akit igazából szeret.
Amikor újra csörgött a telefonja, Milán csak annyit mondott, átverekedi magát a biztonsági ellenőrzésen, és utána újra hívja majd. Mire ez megtörtént, Amandát újfent elnyomta az álom, de azonnal magához tért, amikor meghallotta a csengést.
- Na, itt vagyok a kapunál. Nem késtem le – örvendezett Milán.
- Ügyes vagy.
- Visszaaludtál?
- Naná!
- Pedig már hajnalodik. Épp most kel fel a Nap.
- Nekem csukva van a szemem. Hány perced van még?
- Kábé tíz.
- Akkor azt ki kell használnunk, elvégre most beszélünk utoljára.
- Dehogyis.
- De-de. Amint elhagyod a légteret, nem írhatsz nekem többet – mondta ki Amanda és komolyan is gondolta.
- Úgyis fogok.
- Én viszont nem válaszolok majd.
- Azt majd meglátjuk – mondta Milán, a hangja azonban kicsit szomorkássá vált.
- Bízhatsz bennem. Megszakítom veled az összes kapcsolatot, mert úgy könnyebb lesz az elválás.
- Miért kéne elszakadni? Küldhetünk videókat, beszélhetünk Facebookon, Viberen. Ez nem egy ilyen végleges dolog.
- Miért, mennyi időre mész?
- Nem tudom. Pár év. Ha a vízummal minden oké lesz, akkor minél több.
- Akkor meg miről beszélsz? Kérlek, ígérd meg, hogy nem írsz nekem soha többé. Hogy nem keresel, nem hívsz fel, nem pingelsz meg semmilyen kommunikációs csatornán.
- Ezt nem tudom megígérni.
- Pedig meg kell tenned, hogy nekem könnyebb legyen. Nem lehetsz önző, nem használhatsz tovább erre.
- Mire?
- Nem tudom. De örülök, hogy elmész, mert így vége lesz.
- Ez hülyeség – vetette oda Milán, majd hallani lehetett, hogy beszállásra szólítja fel a hangosbemondó, őt és az utastársait egyaránt.
- Nekem fontos. Ezért kérlek erre. Szeretném, ha megtennéd ezt a kedvemért. Értem – suttogta Amanda, de kissé elcsuklott a hangja. A szeme könnyezni kezdett, az orra hírtelen bedugult.
Behallatszott, ahogy Milán üdvözli a személyzetet, majd elindul a közvetlenül a géptestbe vezető folyosón.
- Ezt nem fogom megígérni neked.
- Nem beszélhetek többé veled.
- Azt majd meglátjuk. Most már le kell tennem. Szia!
- Szia! És jó utat!
- Légy jó! – szólt még oda Milán.
- Te is.
Mire ezt kimondta, már bontották a hívást. Az is lehet, át sem ment az utolsó szó. Amanda remélte, hogy Milán ezegyszer úgy tesz majd, ahogy kérte tőle. Hogy esélyt ad neki, hogy új életet kezdjen, egy olyat, amelynek ő már nem a része. Remélte, lehetőséget teremt neki arra, hogy elfelejtse, és megtanuljon együtt élni a hiányával. Hitte, hogy Milán tud annyira önzetlen lenni, hogy akkor sem zargatja majd, amikor úgy érzi, szüksége lenne rá. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat mantrázott, de őrülten félt attól, hogy a férfi képtelen lesz majd ezt tartani. Hogy túl önző és énközpontú ahhoz, hogy figyelembe vegye, neki mi lenne a jó.
Szépen lassan újra álomba ringatta magát. Egy utolsó mozdulathoz azonban még erőt gyűjtött. Milán telefonszámát, amiről hívta, gyorsan tiltólistára tette, nehogy az legyen az első dolga, hogy már a Schipholon újra megcsörgeti, miután földen ért. Annak ugyanis nem lett volna semmi értelme. Mostanra pontos haditerve volt, amiből nem engedett.
Vissza - 48. rész Tovább - 50. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
