Még mindig egymással szemben álltak, amikor Amanda elméje úgy döntött, ez így nem lesz jó. Hogy ez így nem igazság. Nem lehet, hogy most ő a szararc, mert lefeküdt valaki mással. Kizárt, hogy ő legyen a rossz zsaru, amiért a férfi összes árulása után rendre másnál keres vigaszt. Ahogy ott álltak, abban ő volt az áruló, a megcsaló, Milán pedig a hitehagyott hősszerelmes, aki előzékenyen öltötte magára az elesett és sajnálatra méltó szerető szerepét. Valahol mélyen tudta, hogy megint csak játszik.
Nem akart belekötni, nem szeretett volna újabb vitát. Eleget hőzöngött aznap már Káté miatt, és Milánnal amúgy is minden tűzszünet kincset ért. Az értékes, békében töltött perceket hiba lett volna feláldozni, de belül pontosan érezte, meg fog történni. A férfi oldalra fordult, egy lépést tett balra, védekezően zsebre tette korábban a kolléganője arcán nyugtatott kezét, tekintetét pedig kivezette az irodája ablakán. Most Amandán volt a sor, hogy utána nyúljon, és ezt anélkül tette meg, hogy komolyabban átgondolta, vagy egyáltalán tudatos parancsot adott volna cselekvő végtagjának.
Kinyújtotta a jobb karját, elvezette a tenyerét a férfi nyaka alatt és a kelleténél talán egy kicsit erősebben rántotta maga felé a borostás arcot. Nem törődött sem a milliónyi tűszúrással, melyet a kézfejétől a kislábujjáig közvetített az idegrendszere, sem pedig a hozzá kapcsolódott test émelyítő illatával. Egyszerűen csak rákezdett.
- Azt ugye tudod, hogy ezért engem nem vonhatsz felelősségre?
- Szerinted ezt tettem?
- Azt hiszem, erre gondoltál - felelte, mire Milán csak egy félmosolyt eresztett és kifújt némi levegőt az orrán. - Azt gondolom, hogyha pusztán barátok vagyunk, akkor azért mindegy, mit csinálok. Ha pedig nem vagyunk még csak barátok sem, akkor meg azért. Ha te Nitcával jársz, vagy Szerénával kavarsz, akkor én is valami hasonlót teszek. Ha Robinak és mindenki másnak tagadod, hogy bármi is van köztünk, és ha elhagyod a kontinenst anélkül, hogy szólnál róla, akkor jól gondolom, hogy azzal fekszem le, akivel csak akarok, ugye?
Mire ezt végigmondta, addigra visszahúzta a kezét, már csak a szemével fürkészte a reakcióit. A férfi elfordult tőle, mindkét kezét a zsebébe csúsztatta és lassan lépkedett az ablak felé.
- Azt csinálsz, amit akarsz – vette oda végül, de a kérdező nem erre számított.
- Ez minden?
- Mit mondjak, hogy igazad van? Azt akarod hallani tőlem? – védekezett, de nem fordult vissza és nem emelte fel a hangját. Reménytelen volt és beletörődő.
Amanda csak állt, méregette a köztük növekvő távolságot. Legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy jól hátba lökje, térjen már észhez, kapjon már az agyához, legalább küzdjön már meg vele, érte. Dühös volt, amiért ezegyszer nem akart ellenkezni, nem kívánt harcolni. Idegesítette, ahogy elengedte az egész ügyüket. Úgy volt vele, hogy ha ez így ennyi volt, akkor ő sem forszírozz tovább valamit, ami nincs. Sarkon fordult, kinyitotta az ajtót és legnagyobb megdöbbenésére Reginába ütközött.
- Ó, hello. Hallgatózni próbáltam, de sajnos semmi nem szűrődött ki. Már épp hozni akartam egy poharat – kezdte, és ugyan eddig beteg volt, de akkor majd kicsattant. A barátnőjét megkerülve lépett be térbe és tett le Milán asztalára pár aláírandó papírlapot, anélkül, hogy erre külön felhívta volna a figyelmét.
- Jutas küldött, hogy holnap estére kell egy vacsorahelyszín. A már bejáratottakat unja, ha abba az olaszba megyünk megint csak egy sült mozzarellát fog rendelni. Szóval máshova kéne foglalni, amit normálisan el tudjuk számolni. Milán, menni fog?
- Hány fő?
- Kábé húsz.
- Miért olyan sok? – vakkantott, de még csak hátra sem fordult. Nem derült ki, hogy a pénz miatt sokallja a látszámot, vagy csak mert tudja, hogy ha a főnök nem privátban találkozik az új partnerekkel, akkor bizony neki is ott kell majd lennie.
- Nem tudom, azt nem kérdeztem. Kábé tízen jönnek, tőlünk pedig mindenkinek kötelező.
- Remek - sóhajtott fel Amanda, és Milán ugyan nem kommentálta az elhangzottakat, de vélhetően ő is ugyanezt gondolta. Leült a székére, arrébb dobta Regina papírjait és belemerült a gépébe.
- Kávézunk? - tette fel a kérdést a hívatlan vendég, a barátnője pedig beleegyezően bólogatott.
Otthagyták Milánt, rácsukták az irodája ajtaját, és kimentek a konyhába.
- Nem kérek kávét. Káté kidobott reggel, szóval ittam egyet az utcán.
- Káté?
- Búcsúszex volt. Az új barátnőjét pedig Barbarának hívják, ezt csak azért mondom el, hátha egyszer kell majd ez az infó az önéletrajzi könyvembe.
- Aha, pont egy ilyen beteg, bosszúvágyból elkövetett regényre van szüksége a világnak. És tőle egyenesen Milánhoz vezetett az utad? Ez általában fordítva szokott történi.
- Idemenekültem, és már bent volt. Nem is értem, mit keresett itt olyan korán.
- Veszekedtetek?
- Nem, mert nem volt hajlandó. Pedig én igyekeztem. Kicsit úgy éreztem, számon kéri rajtam, hogy Kátéval voltam. Éppen őt, aki pár hete helybenhagyta a gyakornokunkat egy szvingeklubban, aztán eljött hozzám, hogy elmesélje. Ő, aki hamarosan Amerikába költözik és erről a Nitcával való csetelésükből kellett értesülnöm – fortyogott, Regina pedig letett mindent, amit addig a kezében tartott. Kávészacskót, kiskanalat egyaránt.
- Szuper. Kihagytam pár napot és totál elveszítettem a fonalat. És nem, nem kérdezem meg, hogyan fértél hozzá a levelezésükhöz, mert azt el tudom képzelni. De hogy Amerikába megy? És mi a fenét fog ott kezdeni magával?
- Nem tudom, mert ugye engem sem avatott be, csak a kis ribancait.
- Jutas tudja ezt?
- Állítólag igen. Amikor kibukott a dolog, annyit mondott, amíg nem biztos, nem akart szólni róla. És amíg nem tud mindent biztosan. Csak Jutasnak mondta, gondolom, hogy elkezdhesse keresni az utódját.
- Tudjuk, hogy mikor megy el?
- Nem.
- És akkor ennek a hírnek most örülünk, avagy sem?
- Hát ez egy rohadt jó kérdés – felelte Amanda, és arra bíztatta beszélgetőpartnerét, hogy inkább önmagáról beszéljen, és arról, hogy van.
Regina onnantól kezdve kislányként kezdett csacsogni Jutasról és a vele való kapcsolatáról. Elmondta, hogy a főnök minden szükséges vizsgálatra elkísérte, és sokszor még nála is jobban aggódott azért, mi lesz. Odaköltöztette magához, gondoskodása jeléül pedig vitaminokkal és gyümölcsökkel tömte. Édes volt, mert úgy viselkedett, mint aki egy gyors lefolyású náthát kezel, annak ellenére, hogy kedvese betegsége egyébként sokkal komplexebb ellátást igényel. De mindketten élvezték az elmúlt pár napot, Regina sem ragaszkodott feltétlenül ahhoz, hogy végig a kezében tartsa az irányítást, és nem ellenkezett állandó jelleggel kettejük románca ellen sem. Volt egy pillanat, amikor állítólag Jutas két-három nap szoros együttlét után az összeköltözés ötletét is fel akarta vetni, de inkább nem tette, nehogy a lány kiboruljon, és hanyatt-homlok elmeneküljön.
Amanda lelkesen hallgatta a boldog csivitelést, és egyre inkább érezte az ő káoszos élete és a Regina által felvázolt verzió közti éles kontrasztot. Nem volt irigy, és nem is akarta magát sajnáltatni, hiszen tudta, hogy látszólag nagyon rózsaszín és habos-babos, amit a barátnője átél, de valójában az is elképesztően nehéz. Bebocsátani valakit az oly régen felépített és olyan sokszor megerősített falak mögé, engedni, hogy segítsen, némileg kiszolgáltatottá és lelkileg védtelenné válni. Belátni, hogy igenis szükség van a másikra, adni magából valamit őneki, és megtanulni elfogadni azt, amit kínál. Tudta azt is, milyen félelmetes lehet ez Reginának, akit már többen Milánhoz hasonlítottak, ahhoz az emberhez, akiről a gugliban fellelhető modernkori enciklopédiák mintázták a szociopata személyleírást.
Kiléptek a konyhából, azzal a nem titkolt céllal, hogy nekilássanak aznapi feladataikhoz. A folyosón aztán elváltak, és Amanda végül magában azzal nyugtázta a hallottakat, hogy végülis jó, hogy ez azért nem az én életem.
Vissza - 43. rész Tovább - 45. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
