Jankáék lakásában este kilenckor kezdtek iszogatni. Szokás szerint náluk gyűltek össze, annak ellenére, hogy Áron már többször is nehezményezte, hogy tőlük indulnak a partik. Ők ketten körülbelül egy éve éltek már együtt. Ők voltak az Amanda környezetében fellelhető egyetlen működő párkapcsolat. A többi csak valamilyen póttevékenység, vagy álca volt, esetleg menekülés a valóság elől. A lány ezért is szeretett velük lenni és hallgatni a vívódásaikat. Mert általuk látta, hogy igen, ilyesmi valóban létezik. Érzelmekkel, balhékkal, békülésekkel, elviselhető kompromisszumokkal és szerelemmel. Minden olyasmivel, amire már ő is nagyon vágyott.
Regina éppen Janka gardróbjában forgolódott, amikor Amanda és Dorka megérkeztek. A lányok csatlakoztak hozzá, hiszen Janka ruhatára mindannyijuk számára maga volt a földi trendparadicsom. Egy Carrie Bradshaw stílusú szoba, azzal a különbséggel, hogy itt az egyik falat Áron is kisajátíthatta magának. A többi a lány birodalma volt. Plafonig érő polcokkal, bájos kis tároló dobozokkal és rengeteg magas sarkúval. Aki nem ismerte Jankát, sosem gondolta volna, hogy az otthonában ennyi gyönyörű holmit rejteget. Annak ellenére, hogy a gardróbszobájában állva még maga Anna Wintour is felhúzta volna legalább az egyik szemöldökét, Janka a göncök nagy részét sosem hordta. Ezt persze senki sem értette meg, de mindenki áldotta érte, amiért egy laza, turkáljatok nyugodtan-nal bebocsájtást engedett a szentélybe.
Két órán keresztül próbálgatták a szebbnél szebb darabokat. Regina például teljesen átöltözött, és azt mondta Jankának, hogy holnap hozza be az elnyűtt, béna cuccait az irodába, mert ő azokat most itt hagyja. Töltötték magunkba a muskotályos pezsgőt, a komódon felejtett laptopból pedig valamelyik dögös popdíva szidta a férfinemet. Tizenegy felé járt az idő, amikor Janka sürgetni kezdte az indulást. Na, nem a BT-s buli miatt aggódott, hanem szerette volna elkerülni, hogy Áron hazaérkezzen a meccsről, és négy csicsergő libát találjon a lakásban. Ha ugyanis szerda, akkor foci, és ha Bajnokok Ligája, akkor Áron azt valahol az otthontól távol nézi. Éljenek a tisztességes egyezségek, nyugtázta Amanda, és hívott egy taxit.
Fél tizenkettőre érkezett meg a kocsi, amely elrepítette őket az Enteriőrbe. A hely kicsi volt ugyan, de hangulatos. Közepesen drága, zegzugos, és amilyen felkapott lett az utóbbi időben, az ember lánya általában bele is futott ott valakibe, akit akkor, épp szívesen látott. Vagy pont nem. Amanda terve, miszerint csak legurítanak pár italt, táncolnak kicsit, majd pedig időben hazamennek, mert másnap meló, valahol a második és a harmadik kör koktélnál oszlott köddé. Egy valamivel ugyanis nem számoltak. Azzal a ténnyel, hogyha az ajtónálló kopasz droidikáknak megemlítik a délután megismert Somlai Richard nevét, valamint hogy a cégük tulajdonképpen a BT partnere, akkor egy olyan varázskarkötő üti a markukat, vagyis a csuklójukat, mellyel nemcsak ingyen mehetnek be az Enteriőrbe, de még a piáért sem kell fizetniük.
A tánctérre érve igen hamar elveszítették egymást. Amanda és Regina a pult felé vették az irányt, Dorka a mosdót látogatta meg, Janka pedig azonnal belefutott egy pasasba, akit ki tudja, hogy honnan ismert. Regina látta, hogy Amnada valahol máshol jár, így kerek perec neki szegezte a kérdést:
- Mi a fenén pörögsz már megint?
- Semmin. Remélem nem maradunk sokáig.
- Mi? Miért?
- Mert holnap dolgozom. És amúgy te is.
- Nagy ügy! Nem tudnál néha úgy tenni, mintha nem lennél munkamániás? – vigyorgott a maga szépséges babaarcával és egy lépéssel közelebb ment Amandához. - Engedd el ezt a Milán problémát! – nézett mélyen a munkatársa szemébe. - Gyere, ott van Dorka! - És ezzel be is ráncigálta őt a tánctérre.
Regina persze könnyen beszélt. A főnök nem is annyira titkos barátnőjeként szinte bármit megtehetett, ezzel együtt pedig imádta feszegetni a határokat. Mind Jutaséit, mind pedig a sajátjait. Regina szerette volna, ha Amanda azon az estén végre tényleg jót bulizik. Ha teljesen elengedi magát és a világ gondjait. Úgy gondolta, hogy ezt leggyorsabban koktélok útján éri el. Azt akarta, hogy kolléganője legalább ma éjszaka ne kattogjon butaságokon. Az, hogy ő mit értett butaság alatt, az megint más kérdés.
Legalább másfél órát táncoltak, mire végre Amanda is teli torokból üvöltötte az Álomhajót, és képes volt igazán felszabadultan mulatni. Hajnali kettő körül volt egy pillanat, amikor tényleg megszűnt bármire is gondolni. Csukott szemmel mozgott, gondtalannak és szabadnak érezte magát, és áldotta Reginát, amiért lebeszélte őt a hazamenetelről és rendíthetetlenül döntötte belé az ingyen piát. Nem volt kimondottan részeg, de élvezte a gyomrában keveredő alkoholok lélekgyógyító hatásait. Mindkét lány a feje fölé emelte a karját, úgy tomboltak az üvöltő retrózenére. Ekkor azonban valaki megfogta Amanda derekát és óvatosan maga felé kezdte húzni. A titokzatos idegen ezzel a határozatlannak tűnő, de szándékos mozdulattal rántotta vissza őt a valóságba, ahol a villódzó fényben nem is látta, hogy pontosan kivel is áll szemben.
- Szia Amanda! Hajolt közelebb hozzá valaki, de a lány hirtelen nem tudta, hogy ki ez a pasi és honnan ismerik egymást.
- Hello! – mosolygott zavartan és feltűnésmentesen kutakodott az elméjében az ismeretlen férfi után. Közben fél szemmel Reginát leste. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a pasi megelőzte őt, megmentve ezzel a helyzetet.
- Roland vagyok. Emlékszel rám? Korábban találkoztunk már egy konferencián, fél évvel ezelőtt pedig azon a vacsorán, amit a cégetek adott. Ami aztán kissé nevetségesen ért véget, amikor az a srác… - ez volt az a pillanat, amikor Amanda belé fojtotta a szót, mert nem kívánta felidézni azt a kínos estét. Vagy legalábbis nem akarta hangosan is hallani. Elég volt, hogy a gondolatai azonnal elárasztották rizzsel.
- Persze, hogy emlékeszem. Szia! – kiabálta bele a fülsiketítő hangzavarba. De a mondat, ami akkor megfogalmazódott az agyában, valójában így hangzott: Persze, hogy emlékszem arra az ominózus estére, amikor Milán a fejemre borított egy tál rizst, én pedig majdnem az öledben sírtam. Mindezt persze sikerült egy bájos mosoly mögé rejteni, miközben Roland arról beszélt, hogy mennyire örül a találkozásnak és hogy milyen kicsi is a világ.
Nos, igen, tényleg aprócska. Ráadásul, aki számít, az amúgy is az Enteriőrben van, szóval így a szokottnál is kisebb. Roland intett Reginának, majd Amandával megindultak a pult felé. Mivel Regina is ismerte Rolandot arról a bizonyos rizses vacsoráról, majdhogynem nyugodt szívvel engedte el vele a barátnőjét. Amanda épp azt a rozéfröccsöt itta, amit már nem kellett volna kikérnie, amikor Dorka lépett oda hozzájuk.
- Bemutatom Ricsit. – kezdte a lány és maga mellé húzott egy nagyon magas, szemüveges férfit, akit egész idáig a háta mögött rejtegetett.
- Sziasztok! – köszönt hangosan Somlai, Amandának pedig mosolyra húzódott a szája.
- Mi már ismerjük egymást, sőt mi több, ma már egyszer találkoztunk is. - felelte.
- Tényleg, üdvözlöm Amanda. Mármint hello. - Zavarában inkább kezet nyújtott Rolandnak és bemutatkozott neki, mire a lányok mosolyogva összenéztek.
Amanda nem tudta, hogy a legjobb barátnője hogyan akadt össze épp a buli egyik főszervezőjével, de abban biztos volt, hogy ezt nem itt és nem most fogják megbeszélni. Míg Richárd, vagyis a jóval lazább Ricsi és Dorka a pult felé furakodtak, addig Roland megragadta Amandát és az ellenkező irányba kezdte vezetni. Átvitte a tánctéren, de esze ágában sem volt táncolni. Amanda fogta a kezét, és követte őt a hömpölygő tömegben. Ha nem kapaszkodott volna belé, talán el is szédült volna. Most pontosan erre volt szüksége. Egy erős férfira, aki megfogja és átráncigálja a táncoló sokaságon, és a villódzó fény, valamint az üvöltő zene elől egy csendesebb helyre menekíti. Ráadásul Roland már az első pillanattól kezdve tetszett neki. Befordultak egy kisebb terembe, majd pedig leültek egy asztalhoz. Amanda a padon ülve azonnal felpakolta a lábait egy székre és amennyire csak lehetett, közelebb csúszott Rolandhoz. Még nem döntötte el, hogy pontosan mit is akar tőle, illetve a helyzettől, mindenesetre élvezte a közelségét.
- Na, és hogy tetszik a buli? – kérdezte a lány, és még mindig olyan közel hajolt hozzá, mint korábban a tánctéren, pedig itt már nem lett volna indokolt. Elvégre kitűnően hallották egymás szavát.
- Most már jó, eddig eléggé untam magam. – felelte Roland és átölelte Amanda vállát. – Örülök, hogy újra látlak. Amikor megismertelek, nem volt alkalmunk nyugodtan beszélgetni. Aztán a vacsorán sem...
- Hát nem, az egy elég szerencsétlen este volt. Még egyszer az elnézésedet kérem érte a munkatársaim nevében is. - mentegetőzött Amanda.
- Semmi gond, vicces volt. Azt azért remélem, hogy a kollégád valamivel meg tudta magyarázni, hogy miért kattant be. És hogy bocsánatot kért tőled.
- Hogy ő? Nem, dehogy is. Ő nem olyan. Egy eszelős, felelőtlen idióta. De ne beszéljünk róla, jó? – kérlelte Amanda és reményteljes arccal szembe fordult Rolanddal.
- Oké. Én is így gondoltam.
Ebben a pillanatban Roland azzal a kezével, amit eddig Amanda vállán nyugtatott, elkezdte maga felé húzni a lányt. Amikor már félreérthetetlen közelségbe kerültek, a másikkal Amanda arcához nyúlt. Így tartotta egyetlen másodpercig, mielőtt megcsókolta. Amanda is Roland után nyúlt és megérintette a tarkóját.
- Mit szólnál, ha hazavinnélek? – kérdezte és pár centit elhúzódott a lánytól. Amanda semmit sem felelt, csak csukott szemmel bólintott egyet és a lábaival keresgélni kezdte a magas sarkúit, amit korábban lerugdalt a lábáról.
Amikor megtalálta mind a cipőit, mind pedig az egyensúlyát, egyik kezével belekapaszkodott Rolandba, a másikkal pedig a telefonját kezdte keresni. Miközben a férfi ismét átvezette a tömegen, látta, hogy két nem fogadott hívás, és egy Viber-üzenet várt rá. Dorka háromnegyed órával ezelőtt hívta, Regina pedig az alábbi sort küldte: „Itt vannak Jutasék.” Amanda azonban figyelmen kívül hagyta kolléganője írását. Helyette Dorkát tárcsázta, közben pedig megpróbált nem elesni a lökdösődő vendégek gyűrűjében. Pár lépcsőfokot kellett volna még megmászni a kijáratig. Roland elől ment, Amanda pedig utána lépkedett, de közben még mindig a telefonját nyomkodta. A tömeg áramlott lefelé, a szűk folyosó pedig nem sok lehetőséget hagyott. Amanda elengedte a pasi kezét, mert úgy érezte, könnyebben tudnak mozogni, ha nincsenek összeláncolva.
Még mindig a mobilját bámulta, amikor hátulról meglökték. Amanda előredőlt, de nem zúgott el. Valaki ugyanis megtartotta. A lány egy erős rántást érzett a karján, és kiejtette a kezéből a mobilját. A félhomályban nem is figyelte, hogy kibe kapaszkodik, de nem engedte el a megmentőjét. Lehajolt a készülékért, majd amikor a kijárat felé tekintett, látta, hogy Roland már fent van és a szemeivel őt keresi a tömegben. Ekkor nézett csak balra és látta meg, ki volt az, aki nem hagyta, hogy óriásit essen a lépcsőn. Egy ismerős illat és egy megszokott szempár, mely kombinációtól Amanda máris úgy érezte, hogy annak ellenére, hogy Milán még mindig a kezében tartja, összerogynak a lábai és lezuhan a lépcsőn.
Némán álltak egymással szemben. Amanda egyébként sem tudott volna megszólalni, Milánba pedig Roland fojtotta bele a szót.
- Minden oké? – kérdezte a lánytól, miután visszajött pár lépcsőfokot.
- Persze, jól vagyok. Menjünk!
Roland megfogta Amanda jobb kezét, ugyanebben a pillanatban pedig Milán elengedte a balt, amit mostanáig szorított. A lány vissza sem nézett, csak szaporán lépdelt felfelé Roland után. Amint felértek a lépcsőn, Amanda magához húzta és megcsókolta őt.
- Vigyél haza! – dünnyögte és szándékosan nem nézett Milán felé, de érezte magán a tekintetét. Egy nüansznyi szadizmus neki sem árt, gondolta magában, és elindult kifelé Roland oldalán. Miközben a férfi elment, hogy szabad taxit keressen, a lány arra gondolt, hogy Milánt egész biztosan hidegen hagyja az iménti kis játék. Nagyon ezt akarta hinni, de azért az ellenkezőjét remélve szállt be a kocsi hátsó ülésére. Roland pedig követte őt.
Vissza - 8. rész Tovább - 10. rész
