Amanda autója volt az egyetlen, amelyik az éjszaka közepén kettészelte a ködöt az Erzsébet hídon. A város szinte üres volt, a lámpák sárgán villogtak, tompa fények mutatták számára az ismereten utat. Még mindig nem tudta, Milán hová viszi, de annak pontosan tudatában volt, hogy egyre távolabb kerül az otthonától. Ráérősen váltogatta a rádióállomásokat, a férfi ugyanis nem akarta felfedni úti céljukat.
Elölről kezdem a Szexpázsit blog történetét!
Amikor újra ismerős útszakaszhoz értek, Amanda egy pillanatra azt hitte, Milán az irodájukba viszi. Eszébe jutott az a nyáresti, borozós éjszaka, amikor a balul sikerült Roland-randit követően elaludt az ölében a tetőn. Most azonban kicsit hideg lett volna egy tetőtéri kiruccanáshoz. Nem is fordultak be a munkahelyük utcájába, hanem kikeveredve az Andrássy útra a Hősök tere felé vették az irányt. A lány imádta ezt a környéket. Szerette, ahogy egyre kijjebb érve a magas házak fokozatosan páremeletes palotákká változnak, és hogy a szűk, pesti utcácskák széles sugárutakká nyílnak. Az egyik ilyenbe fordult be Milán, majd nem sokkal később leparkolt egy méretes, fekete vaskapu előtt.
- Megjöttünk – dörmögte és kivette a kulcsot a zárból, de nem szállt ki.
- Hol vagyunk? – próbálkozott a lány.
- Otthon. Mondtam, hogy hazaviszlek – mosolygott Milán, Amandát azonban ekkor elfogta a páni félelem.
Hirtelen nem tudta, mit keres Milánnál. Parázott felmenni a lakására, megismerni, hogyan él, és egyáltalán vele lenni. Nála tölteni az éjszakát úgy, hogy nem léphet le hajnalban egyetlen szó nélkül, ahogy tette ezt legutóbb. Ezt egyébként sem csinálhatta volna meg újra a férfival. Milán kiszállt, és kivette a hátsó ülésről a sporttáskáját is. A lány nem mozdult az anyósülésről, mert azon töprengett, hogy is húzhatná ki magát ebből a helyzetből. Mert oké, hogy Milán a lakására hozta, de ő éppen két nappal ezelőtt hagyta ott egy hotelszobában, mely tettére azóta sem adott magyarázatot. Ha meg is bánta, hogy akkor nem maradt, tudta, hogy Szeréna létezése, valamint a Milán személyiségét és életét átfogó bizonytalanság miatt egész biztosan ugyanígy cselekedne, ha valamilyen varázslat folytán újraélhetné azt a bizonyos estét.
Most azonban nem akart Szerénán agyalni. Gondolta kivár, és rábízza magát, ahogyan tette ezt akkor is, amikor kezébe adta a kocsija kulcsát, és így egy időre az életét is. Tudta, hogy Milánnál volt a hazai pálya előnye, így elhatározta, most az egyszer csak úgy hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Kinyitotta az ajtót, majd miután megcsapta az arcát a hideg, csípős levegő, szorosabbra húzta magán a kabátot. Szó nélkül indult meg a kulcsa után a zsebeiben kutakodó férfi felé. Egy pillanatra még visszanézett a kocsijára, hogy lássa, ahogyan a riasztógomb megnyomására felvillannak a napsárga fényszórók fényei. Ekkor vette észre, hogy egy női alak áll az út túloldalán, és meredten bámulja őket.
A kocsik közül felbukkanó lány lomhán indult meg feléjük. Néma lépteit Milán nem hallhatta, Amanda azonban nem tudta levenni róla a szemét. Lassan kortyolt bele a kezében lévő borba, melyből miközben átjött az úton, kiitta az utolsó cseppet is. Amanda tudattalanul lépett egyet hátra és közelített kicsit Milán felé.
- A vén nyanyák tíz után állandóan zárják a kaput – magyarázta a férfi, de csak a hatalmas csattanásra fordult hátra.
Szeréna ugyanis, amikor megfelelő közelségbe ért, Amanda lökhárítójának csapta a kezében lévő üveget. A palack egy hangos robbanással darabokra hullott, a riasztó visítani kezdett, Szeréna pedig artikulálatlan, üvöltő hangot adott ki. Amanda összerezzent és nagyon megijedt. Milánra nézett, remélve, hogy a férfi megvédi majd, ő azonban az exe felé indult meg. Lassan ment Szeréna irányába, nehogy az ittas lány ismételten valami butaságot csináljon. Amint a harsogó hang véget ért, így szolt hozzá:
- Mit keresel itt? – szegezte volt szerelmének a kérdést.
- Téged vártalak – szipogott Szeréna.
- Mit akarsz?
- Nem volt kulcsom.
- Mert már nem laksz itt Szeréna. Elköltöztél, nem emlékszel? – próbált higgadt maradni Milán.
- Igen, de itt vannak a cuccaim.
- Mik vannak itt? – faggatta a férfi, közben pedig odaért hozzá.
- Hol voltál? – kérdezte Szeréna.
- Edzettem.
- Vele?
- Nem. Ettünk.
- Nekem még itt vannak a ruháim. Nem akarom, hogy ő ott legyen a dolgaim között – erőszakoskodott, és lerázta magáról Milán kezeit.
- Nincs már itt semmi, ami a tiéd.
- Felmehetek?
- Nem Szeréna, nem jöhetsz fel – utasította el a férfi.
- De muszáj bejutnom a cuccaimért.
- Jól van – adta fel végül a küzdelmet Milán, majd hátat fordítva Szerénának az elképedt Amandára nézett.
Megkerülvén őt, újra a kapuhoz ment, elfordította a kulcsot a zárban, majd betessékelte Szerénát. Amint a nő belépett, Milán Amandához fordult, aki mozdulatlanná dermedve nézte végig az iménti jelenetet.
- Ezt most el kell intéznem – kezdte a férfi. – Csak pár perc az egész. Megvársz? – kérdezte, de Amandának nem jött ki hang a torkán. Megérintette Milán kezét, de csak azért, hogy kicsavarhassa belőle a slusszkulcsát.
Csak nézett utánuk, ahogyan ketten egymás mellett lépdeltek fel azon a pár bejárati ajtóhoz vezető lépcsőfokon. Amint beléptek, és becsukták maguk mögött Milán lakását, Amanda a kocsijához rohant. Beszállt, és anélkül, hogy visszaállította volna a férfi által korábban elmozdított ülést és a tükröket, beletaposott a gázba. Pontosan nem is tudta, hogy hol van, csak azt, hogy a lehető legeslegmesszebbre akar kerülni onnan. Amint ismerős terepre ért, kibuggyantak a könnyei.
Olyan irracionális és groteszk volt ez az egész helyzet, hogy hirtelen minden feszültség ilyen formájában próbált távozni a szervezetéből. Az elcseszett balatoni hétvége, kezdve Szeréna törölközős látogatásával, majd Roland teraszos tétovázásával, és a Milánnak adott pofonnal, végül pedig a tőle való meneküléssel. Miközben félreállt, eszébe jutott Káté is, hogy milyen szeretettel nézett rá vasárnap délután, amikor felébredt az ágyában, pedig valójában egy másik férfi elől futott oda hozzá. Bevillant a cég új projektje, amiből csak őt felejtették ki, majd a gyönyörű Nitca is, akinek már a gondolatától is izgalom futott át a testén. Majd pedig ráeszmélt, mi is történt percekkel ezelőtt, pár utcányira onnan, ahol most áll. Hogy Szeréna ki tudja mióta Milán háza előtt rejtőzködött, ivott, majd pedig kárt tett a kocsijában. És hogy a férfi ahelyett, hogy elhajtotta volna, őt vitte fel a lakására. Zokogása nem tartott sokáig, de hirtelen nagyon jó volt kiengedni a gőzt és a felgyülemlett feszültséget. Megtörölgette a szemeit, majd újraindította a kocsit és elindult hazafelé.
Úgy tervezte, értesíti Reginát a történtekről, mivel azonban a barátnője már a kaland előtt sem vette fel a telefonját, úgy döntött, nem ír neki. Hazaérve azonnal elnyomta az álom. Remélte, hogy a szokásos keddi nagymeeting előtt lesz majd alkalma beszélni a barátnőjével. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a lány nem ment be reggel, Jutas pedig csak annyit tudott, hogy rosszul lett, ezért csak később ér be dolgozni. Amanda kicsit aggódott, de mivel Regina továbbra sem volt elérhető, azt gondolta, egész biztosan csak elaludt, a főnöknek pedig megpróválja beadni neki a betegség sztorit.
Egyedül ücsörgött hát a konyhában. Tíz perccel a megbeszélés előtt Nitca szökkent be a szobába, magával hozva isteni szappanillatát.
- Szia Amanda – üdvözölte széles mosollyal.
- Hello!
- Minden oké? – kedveskedett kérdésével a drága gyermek.
- Igen. Én csak nagyon, nagyon megijedtem.
Amanda nem tudta, miért ezt a választ adta. Valószínűleg annyira szerette volna elmesélni Reginának a tegnap éjszakát, hogy hirtelen megfeledkezett róla, az orosz gyakornoklány érdeklődik a hogyléte felöl.
- Ó. Tudok esetleg valamiben segíteni? – próbálkozott Nitca, de Amanda anélkül, hogy ránézett volna, nemet intett a fejével. Ekkor azonban nagyon furcsa dolog történt.
Nitca letette a pultra a méretes teáscsészét, és megindult Amanda felé, aki továbbra is mozdulatlanul állt, kávét szürcsölt és a földet nézte. Amikor meglátta, hogy a fiatal lány egyenesen felé tart, rámosolygott, de nem mozdult meg. Csak nézte, milyen elbűvölő kecsességgel közelít, és figyelte, ahogy a nyakláncai minden egyes lépésekor a melléhez csapódnak. Nitca már nagyon közel járt hozzá, amikor végre leengedte a kezeit és hagyta, hogy átölelje őt. Eltolta magát a konyhapulttól és érezte, ahogy Nitca összefonja két karját a nyaka körül, arcát pedig az övéhez érinti. Önkéntelenül nyúlt a vékony test után, és furcsállta, hogy élvezi a hirtelen tett gesztust. Átkarolta, és a csípőjénél fogva kissé maga felé is húzta a formás testet. A lány a haját érintette, miközben így szólt:
- Nem akarom, hogy félj. Hidd el, hogy semmitől sem kell félned!
Amanda nem válaszolt. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy az utolsó pillanatig kiélvezze, hogy hozzáérhet Nitcához. A lány lassan engedett az ölelésből, és döbbenetes magas sarkain lassan távolodni kezdett tőle. Szélesen mosolygott és hosszú karjait pár másodpercig még Amanda vállain pihentette. Ezt követően felkapta az asztalra helyezett bögréjét és anélkül, hogy bármit is töltött volna bele, kiment a konyhából.
Amanda bágyadtan nézett utána és azon kapta magát, sajnálta, hogy a kis gyakornoklány elment és otthagyta. És akkor megértette. Rájött, hogy így éli az életét Nitca Dejneka. Hogy ennyire nem fél semmitől. És felfogta, hogy mostantól neki sem szabad. Ha másért nem is, legalább azért, hogy egy kicsit olyan legyen, mint ő. Igen. Pontosan olyan, mint Nitca.
Vissza - 22. rész Tovább - 24. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
