Amanda már rég fiatalkori szobájában kuksolt vidéken, a szülői ház védelmében, amikor felvillant a tableten Milán kéztördelős e-mailje. Egy tárgynélküli levél, egy megszólításmentes üzenet, és pár gyötrelmes sor, melyek aligha teszik majd jobbá, könnyebbé az életét, ha elolvassa. Ezért úgy döntött, ameddig csak tudja, figyelmen kívül hagyja a levelet.

Pár kínzó percet még kibírt anélkül, hogy megérintette volna a képernyőt. Végül arra jutott, sokkal rosszabb kétségek közt vergődni, mint minél előbb megtudni az igazat. Bármi is az,  korábban kezdheti újraépíteni magát, ha végre megtudja. Így aztán megnyitotta:

"Igazából most sem tudom, de sokszor gondoltam már rá, hogy mit is kezdenék igazából veled. Ezen az egy-két alkalmon kívül azonban mindig az van előttem, hogy már így is sokat beszélnek erről az irodában. Abban sem tudok bízni, hogy te titokban tartod, nem hogy a többiek. Tudom, hogy ha bármi történne, azt rögtön elmondanád Reginának...

És nem tudom milyen hatást váltana ki Szerénában, ha bármi konkrétum a fülébe jutna. Még mindig nagyon féltem, és nem mernék ilyet bekockáztatni. Tudod, hisz meséltem mennyire maga alatt van.

Én sem így képzeltem el azt az egész munkatémát. Tudtam, hogy egész nap bent voltál és dolgoztál, nem akartalak kihasználni. Sajnálom, hogy ennyire megviselt a dolog, holnap visszaadom a kulcsodat is.

Nincs kedvem magyarázkodni senkinek, így belviszem és beteszem a fiókodba. És akkor most már tényleg tartom a távolmaradási végzést is, amit olyan sokszor kértél.

Az ilyen párnafalas, meg szomszédbanalvós dolgokat nem szeretném kommentálni, szerintem te is tudod, hogy óriási baromság. Örültem, és köszönök mindent. Szia!"

Vissza - 28/2. rész   Tovább - 29/1. rész

Most kezdem, irány ez első rész!

Amanda az ágyára kucorodott, és bekapcsolta a laptopját. Csak mikor a monitor bántón az arcába világított, akkor érezte, milyen fáradt is valójában. Milán, aki a szoba másik végében lévő kanapén foglalt helyet, megosztotta vele azt a dokumentumot, melynek ismerete a közös munkához elengedhetetlen volt, majd pár szóban tisztázták, hogyan is kell most együttes erővel helyrehozni az okozott hibát.

- Köszönöm, hogy segítesz és megteszed ezt - szólalt meg először Milán.
- Nem miattad csinálom - hárított a lány. - Jutasért, a többiekért, és azért, hogy legyen munkám a későbbiekben is. Téged gondolom nem izgat, mi lesz holnapután, de engem nagyon is.

Amanda csendben kattintgatott, és próbálta kitölteni a Milán költségterve és a saját ötletei közti eltéréseket. Remélte, hogy hozzá hasonlóan a kollégája is keményen dolgozik, ha már odeette a fene ezen a késői órán. Annak figyelmét azonban valami egészen más kötötte le. Látszólag a Facebookon lógott, nézelődött, vicces képeken nevetett, végül még egy klipet is elindított hangosan. Amanda kezdetben csak szúrós pillantásokat lövellt, de mikor látta, hogy ezzel semmire sem megy, támadásba lendült.

- Az a minimum, hogy hajnali fél kettőkor legalább úgy teszel, mintha melóznál. Hogy nem csak engem szivatsz az éjszaka közepén, miközben te jól szórakozol valami szar videón.
- Egy tök jó flashmob volt, csak azt néztem.
-Ha ennyire ráérsz, akár segíthetnél is
-  dobta fel.

Milán ekkor tettetett lomhasággal felkelt a kanapéról, és lassan megindult Amanda felé. Leejtette a gépét az ágy üres oldalára, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mellé üljön, és eljátssza, hogy segít. Ekkor azonban ismét megálljt parancsoltak neki.

- Csak nem képzeled, hogy utcai ruhában bebújhatsz a tiszta ágyamba - közölte vele Amanda, mire látszólag megilletődött.
- Nem akarok tippelni, szóval mondd el, kérlek, mit akarsz, mit csináljak?!
- Legalább a BKV-s gatyádat vedd le, ha már ideülsz
- válaszolta Amanda, majd pedig rögtön eltöprengett azon, hogyha Milán tényleg az elhangzottaknak megfelelően cselekszik, akkor ő pillanatokon belül rákvörös lesz és teljesen szétzuhan.

Úgy tett, mintha nem azt figyelné, ahogyan a kollégája lassan visszament a szófáig, közben pedig kihúzta a nadrágjába tűrt ingét. A képernyőre szegezte a tekintetét, de hallotta, hogy Milán kioldja az övcsatját, majd pedig lehúzza a farmere cipzárját.

- Esetleg adhatnál egy pólót - hangzott el egy kérés, Amanda azonban zavarában egy szót sem szólt, és tovább játszotta, hogy keményen dolgozik. Majd némán indult meg a komód felé, amelynek legfelső fiókjából előhúzott egy óriási reklámpólót, amit valamelyik korábbi marketingkonferencián zsákmányolt magának. Milán megfordult, és miközben kioldotta az inggombjait, kérdő tekintettel nézett a lányra. Amanda pont egy szempillantással bámulta csak tovább a széles, szőrös mellkasát, mint amennyit még feltűnésmentesen megúszhatott volna. Kinyújtotta hát a kezét, benne a súlytalan rongydarabbal, de már nem tudott a szemébe nézni. Úgy érezte, menten elájul...

Kijózanítólag hatott rá, amint kipottyant a kezéből a puha anyag. Utána nyúlt, és végül sikerült átadnia, de érzete, hogy a torka kiszáradt, és tudta, hogy szavak egész biztosan nem jönnének ki a száján, akárhogy is próbálkozna. Így végül a menekülés mellett döntött. Még egy utolsó, lopott pillantást vetett a ruhájától épp megváló Milánra, majd kislisszolt a fürdőszobába.

A tükörben önmaga helyett azt a bizonyos villányi önarcképet látta. Azt az Amandát, aki a medencéből lerohanva a hotelszoba mosdójában bámult vissza rá. Akinek később Milán csak annyit mondott, hogy sosem ígért semmit. Egy perccel később már azt a lányt fürkészte, aki pár nappal ezelőtt még önfeledten nevetgélt az éjszaki autózás során, mert azt hitte, végre boldog. Végül meglátta Szeréna arcát, ahogyan egy üres borosüveget hajít a tükörbe, majd pedig minden darabokra hullik.

Elképzelte, hogyha elég bátor lenne, most kimért, komótos léptekkel megközelítené a hálószobájában vetkőző pasit, majd pedig elfelejtvén közös múltjuk kudarcait, és elhessegetve a jövőjük bénító keresztkérdéseit, elveszne az ölelésében. Szinte már érezze a bőre illatát, a teste melegét, a nyakába maró harapás ízét, és a bizsergést a lábai között, amikor is Milán valami zajt csapott odabent.

Lerúgta a nadrágját, ami megcsörgetve a zsebében lévő aprópénzt és a belebújtatott övet, kissé hangosan ért földet. Az ajtófélfa takarásából lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan kilépett belőle, majd pedig megszabadult a zoknijától is. Nem tudta levenni a szemét a fekete bokszerbe bújtatott, formás hátsóról, az izmos lábakról és Milán széles hátáról.

Visszament a szobába, de még szöszölt valamit a szekrényénél. Milán leült az ágyra, ölébe vette Amanda laptopját, és úgy tett, mint aki tényleg dolgozik. A lány leheveredett mellé, nézte, ahogyan a kurzor fel-le ugrál a nagy, színes táblán, és a számok a megfelelő helyükre kerülnek a függvényekben.

- Leírhatatlanul álmos vagyok, még mennyi idő? - kérdezte.
- Már nem kell sok. Beállítottam neked egy-két dolgot, hogy ne léphesd túl a végső költségkeretet. Így nem tudjuk újra elrontani - magyarázta, majd átnyújtotta a készüléket és az ölébe vette a sajátját.
- Azért az túlzás, hogy tudjuk. Eddig is csak te rontottad el - húzta Amanda, hogy kicsikarjon belőle egy mosolyt.

Sikerrel járt, de nagyon szeretett volna túl lenni a munkán. Nem csak azért, mert bágyadt és tompa volt, hanem mert őrülten kíváncsi volt, mi történik azt követően, hogy kikapcsolják a gépeiket. Minden erejét összeszedve munkálkodott a táblázat kitöltésén és a tervezet véglegesítésén, hátha ma végre felkerülhet a pont arra a bizonyos i-re.

Némileg aggasztotta, hogy Milán ütemes szuszogása egyre csak lassul, és látta, hogy már a szemei is csak résnyire vannak nyitva. Felötlött benne, hogy pár nappal ezelőtt is az okozta a vesztüket, hogy bealudt, ameddig ő a fürdőben még a démonjaival küszködött. Septiben bedobott még pár tételt abba a táblázatba, melynek sorai szinte már összefolytak a szeme előtt, majd a mentést követően gyorsan kikapcsolta a laptopját.

- Kész vagyok - harsogta diadalittasan.
- Szuper, akkor elküldöm Jutasnak. Még épp időben. Hamarosan felkel - felelte Milán, aki fekvő helyzetéből pár kattintással még eljuttatta a főnöknek a kért dokumentumokat, majd pedig letette a földre a számítógépét. A művelet alatt Amanda kiszökött pisilni, mire azonban visszaért, Milánt alig találta meg párnák között.

Legnagyobb megdöbbenésére ugyanis teljesen elbarikádozta magát. Bebújt a takaró alá, párnákból és díszpárnákból falat épített, eggyel még az arcát is eltakarta. Amanda megsemmisülve állt a szobája közepén. Nem tudta, hogy rákérdezzen-e erre a nyilvánvaló ostobaságra, vagy inkább dobja ki az ablakon a diplomáciát, és kezdjen-e már most üvölteni. Ennek a vége úgyis egy újabb csetepaté lesz - gondolta, akkor meg minek türtőztesse magát.

Vett egy mély lélegzetet, de mire épp megszólalt volna, elfogta egy ismerős érzés. Az, amit már oly sokszor tapasztalt Milánnal kapcsolatban. Hogy egyszerűen nincs mit mondania neki. Hogy nagyon szeretne megnyikkanni, de nem jön ki hang a torkán, és amúgy is elfogytak már a szavak. Leírhatatlan csalódottság fogta el. Tudta, hogy ma bunkó volt vele a konyhában, de aztán éjjel mégis csak beengedte a lakásába, az ágyába, segített neki, és órákon keresztül dolgozott, tulajdonképpen a semmiért. Milán újra bezárkózott, miután megkapta, amit akart, és mivel már nem volt szüksége a lányra, a megfutamodásnak ismét egy igen kényelmes módját választotta. Amanda pedig csak némán visította magában, hogy mi az úristenért jössz ide, ha nem is akarsz itt lenni?

Tudta, hogy ahhoz már túl késő volt, hogy Milán szedje a sátorfáját és hazamenjen. Hogy túl fáradt és kimerült volt már ahhoz, hogy bármit is mondjon, vagy megindokolja tettét. A létrehozott párnafalon amúgy sem volt mit magyarázni. Olyan egyértelműen sütött belőle az elutasítás, hogy lehetetlen lett volt nem észrevenni. Amanda körbejárta a lakását, leoltotta a villanyokat, és egy szó nélkül bújt be Milán mellé a saját ágyába.

Némán figyelte a lélegzetét. Hallgatta, ahogy a párnahalmok közül valamerre mégiscsak utat tört magának a tüdejéből kiáramló levegő, csak épp nem az ő irányába. Ahogy teltek a percek, egyre inkább azt érezte, legszívesebben megrázná és felverné álmából a vendégét, hogy jól beolvasson neki mindenért. A szerenás botrányért, a nitcás flörtölésért, és ezért az éjszakai horrorlátogatásért is.

Mindkettejüket utálta, amiért megint hagyta magát becsapni és csőbe húzni. Hogy újfent nem volt elég erős ahhoz, hogy nemet mondjon. Hogy ismét olyan nevetségesen ostoba volt, hogy azt hitte, ha újra a segítségére siet, ha ott lesz, amikor Milánnak szüksége van rá, akkor majd ráeszmél, hogy nélkülözhetetlen az életében, és belátja, hogy igenis meg kell próbálniuk együtt. És hogy naivságával és ostobaságával csak azt érte el, hogy közel húsz óra megfeszített munka után ébren hánykolódik a saját otthonában. Egy karnyújtásnyira tőle...

Közel egy óra forgolódás után elégelte meg a dolgot. Odakint még sötét volt, de még egy szemhunyásnyit sem aludt. Ekkor meglepő lépésre szánta el magát. Felkelt, és az ágyat megkerülve felvette a földről Milán még üzemképes laptopját. Kiment a konyhába, összedobott magának egy kutyulós kávét, leült az asztalhoz és megnyitott egy jegyzettömböt. Gondolkodás nélkül gépelte be a szavakat, amik csak úgy tódultak az elméjéből. Arra jutott, hogy megmondja végre Milánnak, hogy mit érez. Egyszer és mindenkorra véget vetve ezzel annak a szendevéssorozatnak, amelybe Milán taszította, ami hónapok óta nem vezetett sehova, és amiből egyszerűen képtelenség volt kikecmeregni.

Az elmentett üzenetet nyitva hagyta az asztalon, hogy a férfi mindenképpen megtalálja, majd pedig visszament a hálószobába. Összeszedte a ruháit, majd a saját számítógépét, pár tiszta bugyit és sminkcuccokat dobált be a táskájába. A pótkulcsot belülről a felső kulcslyukba tette, majd pedig kívülről rázárta a lakását a békésen alvó Milánra. Könnyes szemmel szállt be a kocsijába, és elindult.

A férfi kilenc felé ébredt, amikor is Jutas hívta, hogy megköszönje az átküldött dokumentumokat, melyek első ránézésre pontosnak és jónak tűntek. Milán hamar megtalálta a neki címzett levelet is:

"Tényleg azt gondoltam, hogy ez az elvetemült ötlet, hogy beengedlek az életembe, a lakásomba, és az ágyamba, majd remekül fog működni. Pár nappal ezelőtt éjjel, valahol a Duna-parton, még egy röpke pillanatra maximálisan boldog is voltam, és az gondoltam, hogy megy ez, mint a karikacsapás, sőt. 

Utólag visszagondolva az elmúlt néhány órára, elképesztő, hogy volt képed ilyet kérni tőlem. De végül megmagyaráztam magamnak, hogy biztosan azért fordultál hozzám, mert máshogy tényleg nem tudtad volna megoldani ezt az égető kérdést. Pár perc erejéig hittem benne, hogy nem pusztán a munkánk miatt jöttél át hozzám éjszaka. Miután azonban felépítetted azt az áthatolhatatlan párna- és takarófalat az alváshoz, tudtam, hogy egyetlen másodpercet sem fogok megint melletted feküdni azért, hogy pocsékul érezzem magam. Így kiültem a konyhámba, megírtam ezt a levelet és elhatároztam, hogy lelépek, mire felébredsz. 

Talán a legsötétebb pillanat az életemben, amikor a saját lakásomból szököm meg hajnalban, és inkább hátrahagyok mindent, mert tudom, hogy szabadulnom kell innen, tőled, mellőled, mielőtt megfulladok.

A lényeg, amit szeretném, ha végre megértenél mindebből, hogy tényleg képtelen vagyok ezt tovább csinálni veled. Inkább a teljes hiányodat viselem el, mint a totális elutasításodat az életem összes területén, a munkahelyemen, a kocsimban, a lakásomban, a szobámban, az ágyamban és a szívemben...

Vissza - 28/1. rész   Tovább - 28/3. rész

Most kezdem, irány ez első rész!

Regina reggel nyolcra zsarolt ki egy időpontot a nőgyógyászától, így a kolléganőjét félkor tette ki az iroda előtt. Mivel Amandának már nem volt ideje hazamenni és átöltözni, a megszokottnál órákkal korábban lépett ki liftből az emeletükön. Amint balra fordult az íróasztala felé, Jutasba botlott.

 - Jó reggelt! - rebegte. Hogyhogy ilyen korán bent vagy? - próbálta oldani a feszültséget.
- Regina napok óta nem jött be, így elcsúsztunk Martinék projektjével. Holnapra virítanunk kell az ütemterv szerinti első anyagokat, így ma bejöttünk hétre.
- Bejöttetek?
- Milánnal és Nitcával. De Regina nélkül lassan haladunk. Épp kávéért indultam. Te kérsz?
- Igen, kösz
- válaszolta Amanda, majd miután letette a táskáját és a kabátját a székére, kiment a főnöke után a konyhába. Egyelőre nem tudta, mi aggasztja jobban. Hogy Milán itt van, hogy Nitcával van, hogy Jutas még neheztel rá a Füreden történtek miatt, vagy, hogy Regina állapotáról fogja majd faggatni, mialatt lefő a kávé. Nem sokkal később kiderült, nyugtalansága nem volt alaptalan...

A főnök a kávéfőzővel babrált, de nem szólt semmit. Két reklámbögrét vett ki a mosogatógépből, és letette a pultra. Aggódó arcából számtalan kérdés áradt, de nem tette fel őket. A végén Amanda sajnálta meg.

- Regina jól van. És fel fog hívni, ha már tudja, mit akar mondani.
- Férfiaggyal én ezt nem tudom dekódolni 
- vágta rá, de nem emelete fel a tekintetét a pultról.
- Ez azt jelenti, hogy ne aggódj.
- Tudod, kezdem unni, hogy itt mindenki szórakozik velem. Milán és Regina csak akkor jönnek be dolgozni, ha van kedvük. Arra sem veszik a fáradságot, hogy valami kifogást hazudjanak... Nem tudom, mi van, vagy mi nincs köztetek, de nem érdekel a hiszti. Kértem, hogy mindenki hagyja otthon az érzelmeit és viselkedjen profin a hétvégén, ehelyett majdnem elbuktuk a valaha volt legnagyobb projektünket
 - kiabált Jutas, Amandának pedig földbe gyökerezett a lába. - Amit végül megkaptunk, de most kicsúszhat a kezünkből...
- Sajnálom, ami Füreden történt - szabadkozott, de nem járt sikerrel.
- Elmondom, hogy mi lesz. Ha már itt vagy, beugrasz Regina helyett és segítesz megcsinálni az anyagokat Martinnak. Éjfélre kellenek a számok, Milán és Nitca már csinálják. Mindenki addig marad, amíg készen nem leszünk, hogy tartani tudjuk a tervet.
- Persze, ahogy akarod
- suttogta Amanda.
- Remek. Kész a kávé - vetette oda, majd kiviharzott a szobából.

Amanda kitöltött magának egy adagot, majd tejet vett ki a hűtőből. Úgy érezte, szüksége van még pár percre, hogy ráhangolódjon arra, ahogyan majd belép Milán irodájába, csatlakozik hozzá és Nitcához, és úgy tesz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kifelé bámult az ablakon, és trenírozta magát, hogy tökéletesen oldja meg ezt a feladatot, vagyis ne engedje, hogy a férfi bármiféle hatással legyen rá, és ismételten kizökkentse. Már épp kezdte volna maximálisan felkészültnek érezni magát, amikor Milán pillantása szúrt be a lapockái közé. Hátra sem kellett néznie, tudta, hogy mögötte áll.

- Maradt még? - kezdte.
- Te nem is kávézol.
- Nem, de Jutas mondta, hogy itt vagy.
- Akkor miért jöttél ki?
- próbálkozott Amanda, de még mindig nem fordult meg.
- Kávéért - felelt, és az ablaküvegben látni lehetett, ahogy mosolyra húzza a száját. - Tíz perc volt az egész...
- Nem érdekel - vágta el Amanda, mert pontosan tudta, mi következik.
- Tíz perc múlva lekísértem, de már nem voltál sehol.
- Tényleg nem érdekel
- érkezett a válasz, melyet mindkét részről síri csend követett. Amanda csak annyit várt, amennyit ilyenkor muszáj, végül hátrafordult, Milán szemébe nézett, és folytatta. - Nem értem, mit gondoltál. Hogy ott várlak majd, mint egy hülye? És ha csak fél óra múlva jöttök le? Vagy egyáltalán nem is? Szánalmas, hogy újra és újra hagyom, hogy megalázz. Legszívesebben megint felpofoználak - dühöngött.
- Nem akadályoznám meg.
- Azt mindjárt gondoltam
- felelte Amanda és úgy, hogy véletlenül se érjenek egymáshoz, megkerülte, és elindult az ajtó felé.
- Sokszor gondoltam már rá, mit is kezdenék igazából veled - kezdett bele Milán valamibe, amit Amanda mindennél jobban szeretett volna hallani. De nem itt, nem most, és nem úgy, hogy ismét zabos, és hogy Jutas tengernyi melóval és feladattal várja őket. Túlságosan sebezhető lett volna, ha hagyja, hogy Milán végogmondja, amibe belekezdett. Akár jó, akár nem, az, amit a tudtára kívánt volna hozni, nem lett volna képes száz százalékosan teljesíteni, ha agyban teljesen szétesik. Így anélkül lépett ki a konyhából, hogy visszanézett volna rá. A székén lévő táskájából kivette a laptopját, és meg sem állt az irodáig, ahol a többiek már javában dolgoztak.

- Szia Nitca! - köszönt fennhangon, mire a főnök és a szépséges gyakornoklány is felkapták a fejüket.
- Jó reggelt Amanda - válaszolt kissé talán túl hivatalosan is Nitca, aki ugyanabban a dögös, mélyen dekoltált felsőben csücsült a tárgyalóasztalnál, amiben tegnap este mulatott a Parfümben.

Úgy tűnt, nem Amanda volt az egyetlen, aki nem töltötte otthon az éjszakát.

Amanda Jutas mellett foglalt helyet, és azt várta, térjen magához a gépe, amikor Milán egy csésze kávéval lépett be az ajtón. Megkerülte az asztalt, és Nitca mellett állt meg.
- Ezt neked hoztam - mondta a lánynak, és letette az italt a laptopja mellé. Nitca ábrándozó tekintettel fordult felé.
- Köszönöm, annyira édes vagy - lelkendezett, majd pedig gyönyörű szemeivel végigkövette, hogy Milán leült a mellette lévő székre. Jutas egy pillanatra Amandára nézett, aki ezt egy másodpercre viszonozta is, majd ijedten a képernyőjére meredt és bepötyögte a jelszót. Ha harc, hát legyen harc, gondolta magában, majd a főnökéhez fordult és pontos feladatleírást kért.

Az elkövetkező pár órában mindenki beleásta magát a ráosztott munkába. Csak Nitca flörtölős nevetése és csacsogása törte meg a csendet, amikor is úgy tett, mintha nem értene valamit, és kikérte hozzá Milán segítségét. Ilyenkor pár centivel közelebb is kúszott hozzá. Amanda elég erős volt ahhoz, hogy ne emelje fel a fejét, ahányszor ők ketten egymáshoz értek, hangosan kacagtak, vagy nyilvánosan kacérkodtak a másikkal. Nyilvánvaló volt, hogy az orosz csajszi kelleti magát, Milán pedig veszettül élvezi a helyzetet és megteheti azt, hogy rá is játszik a szerepére. Így persze Amanda feladata az volt, hogy látszólagos érdektelenséget mutasson, és egyik jelenlévőnek se adja meg azt az örömet, hogy kiakad.

Amikor azonban Regina neve jelent meg a telefonjának kijelzőjén, Jutason volt a sor, hogy megrémüljön. Amanda felpattant, és kirohant az irodából. Tudni akarta, mit mondott az orvos, de a főnök előtt nem fogadhatta a hívást. Amikor visszajött, Jutas tekintetét kereste, aki ahogy reggel, most sem kérdezett semmit, azonban látszott rajta, hogy szétfeszíti az ideg. Így amikor Amanda visszaült a helyére, nyitott egy csetablakot.

"Dokinál volt, de minden rendben van vele. Azt mondta, este hívni fog" - pötyögte be, majd pedig elküldte, hogy megnyugtassa a férfit. Válasz ugyan nem érkezett, de előbb utóbb lazulni kezdtek az izmok Jutas homlokán.

Rájuk esteledett, de még mindig nem voltak készen. Nitca már korábban lelépett, mondván valami sürgős dolga van, de így legalább nem hátráltatta Milánt. Megígérte, hogy még visszajön, de ezt Amanda már nem akarta megvárni. Fél kilenckor dobta át Jutasnak, amit összerakott, majd pedig engedélyt kért a távozásra. A főnök egy percig tétovázott, amíg ugyanis Milán nem végzett a pénzügyi résszel, a többi terület tervezete sem lehetett végleges. De már nem akarta tovább bent tartani a kolléganőjét, így végül bólintott, Amanda pedig rögvest hazaindult.

Így, hogy komolyan belevetette magát a munkájába, és érezte a nyomást, pár órára megszűnt Milánon gondolkodni, és azon, amit a konyhában mondott. Azt, hogy nem tud vele mit kezdeni, már eddig is tudta, hiszen minden alkalommal ez derült ki a tetteiből. Hogy egy lépéssel a cél előtt mindig megtorpan, aztán pedig úgy tesz, mintha az egész kizárólag a lány hibája lenne.

Amanda kimerülten esett haza, lezuhanyozott, és bezuhant az ágyába. Még váltott pár sort Reginával, de hamar elnyomta a fáradtság. Nem sokkal éjfél előtt a mobilja csörgése ébresztette. A kijelzőn Milán neve díszelgett. Valahol az álom és az ébrenlét határán úgy döntött, nem veszi fel. Bármit is akar mondani, az reggelig egész biztosan várhat. Ebben azonban tévedett. Az ismerős dallam még kétszer újraindult, Amanda pedig egyre dühösebb és dühösebb lett. Végül kénytelen-kelletlen megérintette a zöld ikont.

- Mit akarsz?
- Vissza kell jönnöd. Elcsesztük
- mondta letörve.
- Nem tudom, miről van szó, de már alszom.
- Nem jöttek ki a számok. Újra megnéztem, mostanáig csináltam.
- Hogy érted ezt?
- kérdezett  vissza, de Milán csak hallgatott.
- Nitca egy csomó hülyeséget kérdezett napközben, így benéztem egy függvényt a táblázatban. Rossz számokkal dolgoztunk és így a te marketingterved sem jó.
- Csodásan hangzik. És Jutas mit szólt mindehhez?
- Nem tud róla.
- Ugye most csak szórakozol velem?
- kérdezte Amanda, és már érezte, hogy megállíthatatlanul törnek fel belőle a káromkodással fűszerezett érzések. - Szóval azt mondod, hogy Anna Karenina ringó mellei és a rajtad pihentetett kacsói miatt elcseszted az összegeket, amivel egész nap dolgoztunk? Hogy éjfélkor öltözzek fel, és menjek vissza az irodába, csakhogy reggel ne derüljön ki, hogy a gazdasági vezetőnk elcseszte a valaha volt legnagyobb projektünk előzetes pénzügyi tervét és ezzel még számos ember egész eddigi munkáját? Te nem vagy normális - üvöltött, majd pedig rávágta a telefont.

Pár pillanatig néma csendben ült az ágyán, és fel sem fogta, mi történt. Remélte, hogy álmodik, és az előző telefonbeszélgetés túlterhelt elméjének ostoba játéka csupán. Egy perc múlva újra megcsörrent a telója, de Milán nem szólt bele.

- Ennél kicsit több időt hagyhattál volna, hogy azt higgyem, csak egy kibaszott rémálom volt, amit az előbb mondtál.
- Sajnos nem. Reggel Jutasnak küldenie kell az anyagot, így ha nincs meg, az nem csak nekem gáz. Valószínűleg bukjuk az egész megbízást...
- Szép próbálkozás, de kizárt, hogy visszamenjek. És az is, hogy megint megmentsem a segged
- háborgott, a hívó fél azonban nem felelt. - Éjfél van, nem jár semmi. Reggel fél nyolc óta voltam bent. Átdobom a tervezetem, te pedig kihúzol pár sort, hogy jobban közelítsenek az összegek a tiédhez. Ez csak előzetes kalkuláció, gondolom, később még korrigálhatunk - próbálkozott.
- Több milliós az eltérés, és nem negatív irányba. Nem húzni kell a tiédből, hanem hozzárakni még egy halom tételt. Amihez én nem értek... Fizetem a taxid!
- Nem lesz mit, mert nem megyek oda. Úgyis mindig kimagyarázod magad, Jutasnál és a partnereknél is, egész biztosan megoldod valahogy. Én aztán el nem hagyom a lakásomat
- vetette oda Amanda, ám amikor ezt kimondta, már tudta, jobb lett volna, ha inkább az első hívást követően kocsiba pattan.
- Akkor elmegyek hozzád - érkezett a válasz még azelőtt, hogy javíthatta volna magát, Milán pedig nyomban bontotta is a vonalat, mielőtt még a kolléganője visszakozhatott volna.

Bassza meg! Ez volt Amanda első és a második gondolata is, a harmadik pedig, hogy körülbelül tizenöt perce van embert varázsolnia magából, és rendet rakni a lakásában. Az üres borospoharakat és kajásdobozokat a mosogatóba halmozta, a szárítón lévő ruhákat a szekrény aljába gyűrte, majd pedig vetett egy pillantást a fürdőszobára is, nehogy elől maradjon valami oda nem illő. Ha már ott volt, kifésülte a haját, felkent egy réteg alapozót, és felvett egy melltartót is a pizsamája alá. Fogmosás közben érkezett a Facebook üzenet, amely jelezte, Milán bizony közel jár. "Hányas szám?" - kérdezte, majd nem sokkal később a kapucsengő zaja hozta Amandára a frászt.

- Vettem csokit - mondta az ajtóban állva. Holtfáradt volt, agyonhajszolt, elgyötört és nyúzott. Az inge gyűrött, a szeme reménykedő. Hóna alatt laptoppal lépte át a küszöböt, átnyújtotta az édességet, és csak annyit mondott, köszönöm.

Vissza - 27. rész   Tovább - 28/2. rész

Most kezdem, irány ez első rész! 

Asszem terhes vagyok! A mondat, amire mindössze egyetlen épkézláb válasz adható, méghozzá az, amit Amanda mondott, mielőtt rávágta volna Reginára a telefont. - Tíz perc múlva nálad vagyok - harsogta, és amint kapott ubert, kocsiba pattant és bepötyögte a címet. A barátnője lakásában aztán őrületes kupleráj fogadta. A hifiből üvöltött a zene, a földön ruhakupacok akadályozták a szabad átjárást, Regina pedig a gardróbként aposztrofált, de valójában lomtárolásra használt, apró szobából kiabált ki, jelezvén a helyzetét.

Amanda levette a cipőjét és a kabátját, majd pedig azon volt, hogy hallgatásra bírja a hangfalakat. Regina felé vette az irányt, aki jóformán ki sem látott a kacatok közül. A földön ült, egy méretes kartondobozba rakodott, elcsigázott volt és gondterhelt. Legalábbis Amanda így látta őt, amikor az ajtófélfának támaszkodva benézett a kisszobába.

- Tudod, hogy nem működik a távkapcsoló? - kérdezte, kezében rázva a kis szerkezetet, demonstrálva a zaj megszüntetésére tett kísérletének kudarcát.
- Kellett az elem a vibrátorba - vetette oda Regina, de fel sem nézett a barátnőjére.
- Amúgy mit keresel?
- Ki kéne rámolnom végre ezt az egész helységet. Mióta beköltöztem, raktárnak használom.
- Miért? Mi lesz belőle? Gyerekszoba?
- viccelődött Amanda, majd pedig félre volt kénytelen húzni a fejét, nehogy eltalálja egy felé repülő, kövér fitneszlabda.
- Ezzel még csak ne is viccelődj! - közölte a támadó, majd pedig kifordult a konyha felé. - Kérsz bort?
- Nem, eleget ittam Nitca bulijában.
- Tényleg, milyen volt?
- Semmi extra. Nem is beszéltünk. Ráhagyott az egyik barátnőjére.
- Hülye kis picsa. Máris utálom!
- Miért?
- Mert Jutasra nyomul.
- Ugyan! Pár napja a konyhában még Milánnal flörtölt -
válaszolta Amanda. - És amúgy is, mióta is vagy te féltékeny?
- Késik
- dünnyögte Regina pár másodperc hallgatás után.
- Mióta?
- Öt napja.
- Öt nap semmiség. Elszámolhattad, rövidebb, vagy hosszabb a hónap, rosszul áll a Hold, vagy túlszedted a fogamzásgátlód -
próbálta menteni a helyzetet Amanda, látszólag sikertelenül.
- Egy ideje már nem szedem. Leálltam vele nyáron, amikor pangás volt. Nem akartam céltalanul mérgezni magam.
- Öt nap még nem a világ vége. Mondjuk, tudom, hogy ez pont három nappal több, mint amit ép ésszel kibír az ember lánya. Tesztet csináltál?
- Dehogy, nem mertem
- kortyolt bele Regina a magának kitöltött rozéba. - Először ki kell találnom, mi a fene lesz...

Amanda csendben kullogott be a barátnője mögött a nappaliba, és vele szemben, az egyik fotelben foglalt helyet, miután lesöpört onnan egy csomó cuccot.

- Jutasnak azt mondtam, szarul vagyok. Mi volt ma bent?
- Semmi. 20 perc volt kábé a meeting. Milán megint köddé vált, alig voltunk bent néhányan, akik beszámolhattunk valamiről.
- És mi történt tegnap? Láttam kerestél.
- Találkoztunk éjjel. Enni mentünk. Vezette a kocsim. És elvitt magához
- darálta Amanda, Regina pedig felhúzta mindkét szemöldökét.
- Na, csak nem?
- Nem. Hová gondolsz? A háza előtt megjelent Szeréna, hozzávágott egy üres üveget a kocsimhoz, majd pedig Milán felvitte magához. Eléggé szét volt esve. Ittas volt és ijesztő.
- Erre te?
- Visszakértem a kocsikulcsom és otthagytam őket. Elég szánalmas lett volna, ha ott várakozom a kapu előtt, hátha én is felmehetek, miután kirakta az exét.
- Szóval megint elbasztátok...
- summázta Regina, és nagyot kortyolt a borából.
- Nálunk ez már életforma. Totál reménytelen az egész. Viszont rájöttem valamire. Beszélni akarok Szerénával.
- Mégis mi a fenének?
- Mert megsajnáltam. Köztünk semmi sem volt, mégis láttad, hogy reagáltam, mikor Füreden Szeréna nyitott ajtót. Képzed csak el, neki mennyire szörnyű lehetett, amikor pár nappal később odamegy Milán lakásához, és azt látja, velem érkezik haza.
- Én már azt sem értem, mi a francnak rejtőzködik az ablaka alatt. Ez azért elég para.
- Azt mondjuk, én sem tudom. De ma valahogy megértettem őt. És legfőképpen azt, hogy engem jogtalanul utál. Nyilván azt hiszi, van valami Milánnal, de te is láthatod, hogy rohadtul nincsen. Csak húzzuk egymást. Manipulál. Én meg élvezem. Vagy nem...
- mélázott Amanda.
- Nem tud veled mit kezdeni. Ezt mondta Füreden. Miután lementem, hogy kipateroljam a szobádból. Elég csalódottnak tűnt.
- Szegény, biztos bántotta, hogy nem feküdtem le vele, húsz órával azután, hogy megdugta az exét, aki halálosan szerelmes belé.
- Beszéltetek tegnap óta?
- Nem írt. De nem is tudom, mitől félek jobban. Attól, hogy soha többé nem hallok felőle, vagy, hogy hamarosan küld egy pontot.


- És akkor minden kezdődik elölről - sóhajtott Regina, és magára húzott egy puha pokrócot.
- És te Jutassal? Beszélned kellene vele.
- És mit mondjak neki?
- Az igazat. Hogy késik. És hogy nem mertél még tesztet csinálni, mert nem tudod mit akarsz. És mert nem ismered az ő álláspontját sem.
- De neki ehhez semmi közé. Ez az én problémám. Ha megjön, feleslegesen szólok neki. Ha meg nem jön, úgyis én döntök - erősködött Regina, de úgy tűnt, mintha maga sem hitte volna, amit mondott.
- Szeret téged.
- Tudom. De én nem. Vagy nem eléggé. Vagy nem úgy, ahogy kéne. Nem úgy, ahogy megérdemelné.

Akkor először fordult elő, hogy Regina önként mesélt a Jutassal való kapcsolatáról. Hogy Amandával végre nem a kiismerhetetlen és kibogózhatatlan Milán volt a téma, hanem a főnök irányába táplált érzések, valamint azok vélt, vagy valós hiánya. Regina sokáig úgy érezte, ha nem beszél erről a liezonnak hitt románcról, akkor nem is létezik. Ha nem válik a reggeli kávérutin beszédtémájává, akkor nem lesz is lesz belőle valódi probléma. És ha azt mondja magának, és Amandának, hogy ők bizony nem alkotnak egy párt Jutassal, akkor az valószínűleg így is lesz. Azt persze mindenki érezte, hogy valami hiányzik. Amanda is, Regina is, és vélhetően Jutas is tisztában volt azzal, hogy valami nem oké ebben a kapcsolatban. De hogy miért nem adta át magát eddig Regina ennek az egésznek, arra egészen mostanáig nem derült fény.

- Mindig úgy érzem, lehetne jobb is. Félek, hogy megalkuszom, hogy beérem kevesebbel, ha vele maradok. Szeretem, amikor ott van, de amikor nincs, elfog a páni félelem, hogy lemaradok valami sokkal jobbról, amíg mellette vagyok. Hogy elszalasztok egy csomó jó lehetőséget, kihagyok egy sor érdekesebb, bátrabb, izgalmasabb férfit, amíg arra várok, hogy ő egyszer olyanná váljon, mint amit valójában keresek.
- Szerintem csak pánikolsz. És ezért inkább elhiteted magaddal, hogy nem elég jó neked...
- Tudom, hogy gáz, de tényleg azt hiszem, hogy többet érdemlek. Hogy csak az időmet vesztegetem -
sóhajtott Regina, de nem nézett Amandára. Tekintetét a pokrócba mélyítette, ami segített abban, hogy a barátnője kimondhassa azt, amit gondolt.
- Olyan vagy, mint Milán...
- Ezt meg hogy érted?
- Vele vagy, de mégsem vagy ott. Úgy csinálsz, mintha lenne valami, miközben nincs is. Elhiteted vele, hogy fontos neked, de nem is veszel tudomást arról, mit érez, mit gondol, vagy mit szeretne. Bocs, de én Milánnal kapcsolatban érzem mindig ezt.
- Ez azért így elég durva csúsztatás
- emelte fel a hangját Regina. - Ő egy regisztrált szociopata és ahogy te is mondtad, manipulál téged. Amikor megbánt, eléri, hogy ne vegyél róla tudomást, utána meg csinál valami nagyon cukit, hogy elhitesse veled, tévedtél, amikor azt gondoltad, hogy egy érzéketlen pöcsfej.
- Pontosan. És utálom is érte -
kontrázott Amanda.
- Nem! Te azért utálod, mert szeretni is tudnád. Én meg azért haragszom folyton Jutasra, mert valamiért nem tudom eléggé szeretni...

Vissza - 26. rész   Tovább - 28. rész

Most kezdem, irány ez első rész! 

Amanda csendben lépdelt haza abból a belvárosi csehóból, amit Nitca választott ki a barátai számára. A kedves kis gyakornoklány, aki látta reggel a konyhában, hogy újdonsült kolléganőjénél nincs minden rendben. Aki észrevette a keddi vezetői meetingen, hogy Amanda csalódottan fürkészi Milán üres helyét a tárgyalóban, és időről időre rápillant a telefonjára, nem érkezett-e üzenete. Ő, aki olyan fiatalnak, naívnak és tisztalelkűnek tűnik, és aki az ülést követően megragadta a karját, és elhívta egy csajos estére.

Amanda több okból mondott igent az édes invitálásra. Egyrészt, mert szeretett volna kimozdulni, új embereket megismerni, szórakozni, és úgy tenni, mint akinek van élete. Másrészt, mivel Regina nem jelent meg reggel, egyelőre még senkinek sem tudta elmesélni, mi is történt vele az éjjel. Pár baráti szóra és megértő fülekre áhitozott. Mindenek felett pedig közelebb akart kerülni ehhez a csodalányhoz, jobban kiismerni őt, belelátni az életébe, vagy legalább egy kicsit mellette állni, hogy a belőle sugárzó fény hangyányit őrá is vetüljön.

Reginát egész nap nem érte el, Jutashoz pedig nem mehetett azért, hogy közös barátnőjükről faggassa. Igaz, hogy pár napja Füreden átléptek egy bizonyos határt, de talán épp emiatt érezhette úgy, most még nagyobb távolságot kell tartania a főnökétől. Másik bizalmasa, Janka sem volt elérhető. Ő Robival a megbeszélés után azonnal beleásta magát valalmi őrülten sürgős és fontos munkába, és mivel Milán sem tette tiszteletét aznap az irodában, így róla sem tudott semmit. Amandának tehát nem volt oka arra, hogy este távol maradjon az amúgy eléggé picsásan hangzó, Parfüm nevű helytől...

Odafelé kicsit aggódott, miképpen illik majd bele Nitca méltán csodálatos barátnői közé. Az ajtó előtt megtorpant, és ráírt a gyakornokára, hogy megérkezett, és ha tud, jöjjön ki elé. Az üzenet persze megválaszolatlanul maradt, a hideg levegő viszont egyre sebesebben tolta volna be az ajtón.

- Nitca bulijába jöttél? - hangzott a kérdés, majd pedig a kérdező egyenesen Amanda arcába fújta a cigije füstjét.

- Nyugi, nekem sem válaszolt, és nem, én sem ismerem őket. Gyere! - és ezzel benn is teremtek a hatalmas térben. Nitca egy hosszú asztalnál ült egy tucat csinibaba között, és alig vett tudomást arról, hogy két barátnője/ismerőse késve ugyan, de megérkeztek. Olyan távol ültek le egymástól, hogy még csak köszönni sem volt alkalmuk rendesen, ráadásul mivel ők ketten Nitcán kívül nem ismertek senkit, jóformán egymásra maradtak.

Amandával ellentétben azonban Petra egyáltalán nem volt szégyenlős. Pár pohár bor után fennhangon mesélte legutóbbi, felháborító pasisztoriját, és egy elmaradt szexélményén vekengett. Amanda számára ez a nyiltság különösen furcsa volt, de csodálta Petrában, hogy milyen szórakoztató magabiztossággal beszél intim dolgairól kvázi vadidegeneknek. Legyenek a történetei akár igazak, akár fiktívek.

Így esett, hogy még cigizni is kiment vele az előtérbe, hogy tovább hallgathassa meghökkentő anekdotáit. Nem csoda, hogy Nitca ismerőseinek fejében Petra úgy maradt meg, mint Amanda barátnője, pedig valójában az orosz lány kötötte össze mindnyájukat. A szörnyű randikról és a gátlástalan, tinderes díszfaszokról szóló beszámoló után Amanda úgy érezte, tulajdonképpen megkapta, amiért jött. Jól érezte magát, és kikapcsolta kicsit az elméjét. Nitcához ugyan nem került közelebb, de valahogy megnyugvást nyert, hogy nem csak az ő élete káoszos. Mert a Milán-Roland-Káté mátrix legalább annyira komplex, mint a szövevényes, netes randik sora, a sok ismeretlen, a címke nélküli csalódások, és a meg nem ejtett kamatyok elegye. Vagyis Petrához hasonlóan ő is a sötétben tapogatózik, azzal a különbséggel, hogy legalább jól ismeri a partnereit, és nem jobbra húzott randomarcok és könnyen feledhető randirománcok állnak vele szemben.

Miközben hazafelé tartott, az elhangzottakon mélázott. És azon, milyen pusztítóan hosszú ideje rabja már Milánnak. Hogy az ő élete is lehetne Petráéhoz hasonló, ahol jönnének és mennének a szereplők, lehetséges volna közülük válogatni, kacérkodni velük, vagyis meglenne a mindennapokban a választás lehetősége, szabadsága. Most tudatosult csak benne, hogy a Milán-miliőben tulajdonképpen nincs helye az ő döntéseinek. Egyértelműen a férfi osztja a lapokat, attól függően, milyen a kedve, hányadik skizofrén énje tolakodik épp előtérbe, vagy, hogy melyik érte epekedő nőre vágyik éppen. Erőtlennek, gyengének és kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy selejtes, sorban álló hülyének, akit csak úgy rángathat valaki, aki maga sem tudja eldönteni, mit akar.

Az elfogyasztott alkohol persze csak még jobban ráerősített önpusztító gondolatai ívére, és végül arra jutott, igazságtalan volt tőle, hogy a viselkedése miatt korábban szánalmasnak tartotta Szerenát, vagyis a tegnap éjjel fantomját. Egyszerre azt érezte, ugyanolyan esendő, sóvárgó szerelmes, mint Szeréna, azzal a különbséggel, hogy nekik nem volt közös múltjuk, amitől az egész csak még fájóbb lehetett volna. Hiszen Amanda csak a felületét kapargatta a Milánnal való együtt levésnek, csak a gondolatával játszhatott el, mindössze a szagát érezhette a levegőben. Kizárólag vágyelem volt számára az egész, ami csak percekre, néha órákra lépett át a valóságba.

Nem voltak soha együtt, nem éltek korábban egymással, nem szerették úgy a másikat. Nem ébredtek szerelmesen egymás karjaiban, nem érezték reggel azt, hogy még a szél is máshogyan fúj, és a nap is másképpen süt, csak mert ők ott vannak egymásnak. Ekkor már nem tudott megálljt parancsolni azoknak a gondolatfoszlányoknak, hogy milyen sokkoló lehet Szerenának Milánt mással látni, elviselni és lábon kihordani az egyértelmű elutasításást, az undorát, a szánalmát. Azt, ahogy vissza-visszatér hozzá, miként tette ezt Füreden is, majd pedig újra hátat fordít, amikor kattan egyet az agya. Ez talán még rombolóbb lehet, mint az az érzelmi hullámvasút, amire Milán Amandát ültette fel...

Az elméjének persze több sem kellett. Pár perc alatt sikerült átfordítania a fejében a Milán után való áhitozást utálattá, és a szánni való Szerenát segítségre szoruló, elesett sorstársá. Eszméiből végül a mobilja csörgése ébresztette, Regina számtalan nem fogadott hívás után ugyanis végre telefonált. Amanda köszönönés nélkül szólt bele:

- Asszem beszélnem kell Szerenával - harsogta csodás ötletét a kagylóba, de érdemi válasz nem érkezett. Csak egy elcsukló félmondat, ami után Amandában is bennszakadt a szusz.

- Asszem terhes vagyok!

Vissza - 25. rész   Tovább - 27. rész

Most kezdem, irány ez első rész!