Szexpázsit

Nyomorúságos érzés, amikor végre megkaparintasz valakit, akire már nagyon vágytál, de kiderül, hogy közel sem akkora istencsászár, mint hitted. Aki még benned van, de már akkor is oly távoli, mintha soha semmi közötök nem lett volna egymáshoz. Ádáz és lélekfacsaró a felismerés, hogy amire oly rég óta áhítoztál, ennyi csupán. Hogy ehelyett kérhettél volna inkább mást is. És persze ott az a könyörtelen gondolat, miszerint ez olyan könnyen lehetett volna akár nagyon jó is. De nem lett.

Lehetett volna szédületes tűzijáték, őrületes párnacsata, fulladozás, artikulálatlan üvöltözés, órákon és orgazmusokon át vezető szexkalandtúra. Lehetett volna olyan, amilyennek Amanda megálmodta, de nem lett. Meglehet, hogy túl sokat várt. Talán túl régóta akarta, és nem vette észre, hogy már csak a folyamatos kudarc hajtja, és rég elment amellett az igénye, vágya mellett, hogy nekik kettejüknek talán érdemes lenne kezdeni magukkal, vagy inkább egymással valamit.

Dühösen lépett ki a bejárati ajtón, miután hiába várta, hogy Milán felkeljen, és esetleg beszélhessen vele. Délután hat körül ébredt, vagyis viszonylag sokáig aludt ezen az idegen és veszélyes helyszínen, vagyis az ellenség ágyában. Egy ideig forgolódott, úgy tett, mint aki próbál még visszaaludni, de a mellette heverő test nem mozdult, csak ütemesen szuszogott a párnafal másik oldalán. Egy idő után megunta a várakozást, és ugyan korábban nem akart volna szó nélkül lelépni, végül a távozás mellett döntött. Gyalog ment hazáig, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét.

Azt tervezte, felhívja Reginát, és elújságolja neki a grandiózus örömhírt, csak épp az infó maga már koránt sem volt olyan gigantikus, fényes és csillogó, mint korábban gondolta. Így némán csúsztatta vissza a telefonját a táskájába, és úgy volt vele, erről a feledhető szexélményről bőven elég lesz a keddi értekezlet előtt tájékoztatni a barátnőjét.

A szokásos vezetői meetingig nem is hallott Milánról. A férfi nem írt rá, és ő sem akarta görcsösen ráerőltetni magát, legfőképpen azért nem, mert úgy tűnt, nincs is miért. Halálos csend fogadta, amikor kedden reggel belépett a tárgyalóba. Jutas a laptopjából sem nézett fel, Nitca az iPhone-ját kapargatta, Janka, Regina és a többiek pedig némán néztek maguk elé, várva a kezdést. Csak Amanda léptei hallatszódtak, ahogy megkerülte a tárgyalóasztalt. Regina kérdőn nézett fel rá, és követte a szemével, ahogy a két üres szék közül leült a saját helyére, majd pedig hangosan a főnöknek szegezte a kérdést, elkezdhetnék-e esetleg az ülést. Jutas azonban közölte, hogy most mindenképpen meg kell várni Milánt, ezegyszer nem indíthatja a megbeszélést nélküle.

- Tudja esetleg valaki, hogy Milán részt kíván venni a mai találkozón, avagy sem? – kérdezte ingerülten, majd először Amandára, ezt követően pedig Nitcára nézett. Utóbbi még csak nem is viszonozta a pillantását, unottan nyomkodta tovább a kezében lévő készüléket.

Amandában felötlött a kép, amikor utoljára látta Milánt. Ahogy visszanézett rá, a mozdulatlanul fekvő testére és az arcára, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót. Így viszont eszébe jutott az  egész kalandjuk, újrajátszotta az agya a lélektelen szex minden pillanatát, ettől pedig megborzongott, kirázta a hideg. Milán épp ekkor lépett be, szúrós tekintetét egyenesen Amandába vájta, miközben halkan azt motyogta: bocs!

A lány tudta, hogy nyilván a késésére, és nem az értékelhetetlen ágybéli teljesítményére gondolt, ennek ellenére nem tudta tartani vele a szemkontaktust. Megvárta, míg helyet foglalt mellette, és akkor nézett csak fel, amikor Jutas végre megszólalt.

- Jól van emberek, akkor kezdhetünk is – vezette fel, majd nagyot sóhajtott és folytatta. - Gondolom mindenki arra kíváncsi, mi lett a pályázatunk eredménye. Ezért is szerettem volna, ha mind itt vagytok, amikor kiderül. Nitca, kérlek, számolj be a leadott anyagunkról, és az általatok hozott döntésről!

- Oké, persze – vakkantotta, majd most először letette a kezéből a mobilját. – Nos, megvizsgáltuk a tervezetet, ahogy a többi leadott anyagot is. Voltak benne nagyon jó dolgok, - nekem nyilván ez tetszett a legjobban, legfőképpen mert magam is részt vehettem benne, sajnos azonban úgy határoztunk, nem ez lesz a nyerő pályázat. Voltak hiányosságok, értelmezhetetlen tételek, felesleges ötletek, de ami miatt végül elvetettük, az a nagyon magas ár volt. Ez mondjuk Martin úr szerint nem let volna akkora probléma,, ha nyomon követhetők az összegek, tiszták és megfelelően alátámasztottak a költések , ez azonban nem így volt. Alig tudtuk kibogarászni a számadatokból, hogy vajon mire is gondoltatok, illetve gondoltunk, amikor összeraktuk. Nagyon sajnálom – nyögte, és úgy tűnt, mint aki egy kicsit azért tényleg odavan.

Amanda már majdnem megsajnálta a szomorkás babaarcot, ahogy tördelte a kis kezecskéit, és idegesen mocorgott a székében. De aztán elképzelte a formás testét a szvingerklubban a falnak támaszkodni, a kacsóival idegenek testébe kapaszkodni, szájacskájával pedig elhaló sikolyokat hallatni, miközben az életerős és őrjítő vágytól hajtott Milán dolgozik rajta, benne.

Vajon Nitcával is olyan semmilyen volt szex közben? Az orosz luvnya is csak annyi érzést és érzelmet tudott kicsikarni belőle, mint amennyi neki sikerült? Vagy egy nyilvános szexklubban bizonyítani és teljesíteni kell, nem lehet kibekkelni ennyivel? Nála vajon jobban odatette magát? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejében, miközben Jutas megköszönte Nitcának a közreműködést, majd pedig kedvesen felszólította a távozásra.

Tökéletes alkalmat teremtve ezzel arra, hogy még egyszer utoljára mindenki végignézhesse Nitca csípőjének táncát, tökéletes fenekének ringását, ahogy a vékony lábai kivezették alakját a tárgyalóból. Csak Jutas és Milán nem emelték fel a fejüket, a többiek mind a távozó kerek popót bámulták. Miután becsukta a tompora mögött az ajtót, Jutas gondterhelten sóhajtott fel.

- El tudná valaki magyarázni nekem, mégis hogyan fordulhatott elő ez? – vetette fel, Regina pedig úgy nézett ki, mint aki elsőként akarja megválaszolni ezt a kérdést. Milán azonban mindenkinél előbb kezdett bele a mondanivalójába.
- Srácok, ez az én hibám. Nagyon sajnálom.
- Oké, de ez még nem válasz arra, hogyan történhetett ez meg. Mégis mi volt a gond a számokkal? Hogy lehet, hogy nem tudtuk, mit akar az ügyfél? - vágott közbe Janka.
- Ez egy óriási projekt volt. Sokkal nagyobb, mint amiken korábban dolgoztunk, és így első körben nem mertünk nagyot dobni. Aztán amikor Jutas visszaküldte, tudtuk, hogy ez a gond, így bátran túlléptük a tervezett keretet, telepakoltuk plusz tételekkel. Ehhez viszont más részek nem illeszkedtek megfelelően, idő szűkében is voltunk, szóval lehet, hogy nem fésültünk össze mindent. Vagyis én nem. Szerintem ez lehetett, nem tudok mást elképzelni – mentegetőzött Milán, és úgy tűnt, mint aki teljesen összetört.

Pont olyan volt, mint akkor reggel. Erőtlen, zavart, lemondó. Mint aki már régen feladta ezt az egészet. Görnyedten dőlt hátra a székében, Amanda pedig késztetést érzett, hogy megfogja a hozzá közelebb eső, ölébe ejtett kezét, de végül lebeszélte magát róla. Rossz volt így látni. Ahogy csak azt hajtogatta, bocsánat, és hogy ez kizárólag az ő hibája. Olyan jól adta az áldozatot, hogy még a mindig kőkemény Reginának is megesett rajta a szíve.

- Jó, nem ez az első eset, hogy elesünk egy üzlettől. Vesztettünk már el más projekteket is, és most is vannak még további lehetőségeink – próbálta menteni a helyzetet, és oldani a feszültséget.
- Igen, volt már, amit elbuktunk, de nem ilyen nagy volumenű – vágott bele Janka, aki úgy tűnt, személyes sértésnek veszi a közös kudarcot.
- Én nem tudok erről többet mondani, tényleg sajnálom, srácok – zárta rövidre a vitát Milán, Jutas pedig úgy döntött, megkegyelmez és témát vált.

Milán többször nem szólalt meg az ülés alatt. Amanda sem mert ránézni, de néha érezte magán a tekintetét. Az megbeszélés végeztével jelzett Reginának, hogy találkozzanak a konyhában egy kávéra. Nagyjából együtt értek oda, amikor pedig becsukták maguk mögött az ajtót, Amanda csak annyit mondott:

- Szexeltünk – és némán továbbment a kávégép irányába.
- Kivel?
- Vele.
- Vele?
- Vele.
- És?
- Semmi.
- Semmi?
- Semmi.
- Jó, ezt hagyd abba. Szóval szexeltél Milánnal. Juhé. Hiszen ezt szerettük volna, nem?
- Igen, azt hittem, hogy ezt akarom, de lehet, hogy mégsem. Annyira hajtottam, és végül koppantam. Semmi nem volt. Semmi tűzijáték, semmi robbanás, csak gépies ki-be játék és aztán tíz óra szunya.
- Beszéltetek utána?
- Leléptem.
- Te leléptél?
- Vártam rá. Tényleg, én akartam. Tudom, hogy ez gáz, és hogy ez olyan milános, érzelemmentes szociapatareakciónak tűnik, de hidd el, úgy aludt, mint a bunda, felrázni meg nem volt kedvem, hogy aztán morcos legyen, és kihajítson a lakásából.
- Pedig lehet, hogy ébredés után jobban teljesített volna.
- Hát, én azt nem várhattam meg. Amúgy sem hiszem, hogy érdemes lett volna ennek a pokolnak újra nekimenni.
- Ennyire nem lehetett rossz – hitetlenkedett Regina.
- Olyan hideg volt, elutasító, zárkózott. Nem engedett be.
- Szerencse, hogy te azért beengedted – kacarászott.
- Be. És mit értem vele?
- Talán most vége lesz a háborútoknak.
- Ja, vagy talán csak most kezdődik – szomorkodott Amanda és feltette közben a kávét. 
- Más téma. Jössz még egy vallomással, ugye tudod?
- Mire gondolsz?
- Jutasra. Mi volt pénteken? Mire jutottatok ti ketten, együtt? Kiveséztetek minket? – tette fel a nagy kérdést, de még mielőtt Amanda válaszolhatott volna, Milán tépte fel az ajtót.
- Hát itt vagytok - jelentette ki.
- Kávézunk. Kérsz? – kedveskedett Regina a barátnője legnagyobb meglepetésére.
- Aha – válaszolta Milán és lassan elindult befelé. Regina töltött neki az elkészült kávéból, a kezébe nyomta a bögrét, majd mielőtt kislisszolt volna az ajtón, így szolt. – Egészségedre! Legalább mi szociopaták tartsunk össze – mosolygott , mint aki ezzel vesz elégtételt Amanda és Jutas pénteki randijáért.

Amanda nem mert Milánra ránézni, inkább a kávéval bíbelődött. Kivette a tejet a hűtőből, lassan töltötte bele a poharába, majd kanálért nyúlt, és lomhán kevergetni kezdte, miközben a férfi csak nézte őt.

- Leléptél.
- Aludtál – válaszolta a lány, és beleivott az elkészített italába. – Hogy vagy?
- Mire gondolsz?
- Arra, hogy érzed magad, milyen kedved van, ilyenek.
- Hát, nem túl jól.
- Nem csak a te hibád, de ezt mondtam már pénteken is.
- Sok minden elhangzott pénteken. És sok minden történt.
- Olyan sok minden azért nem történt – kekeckedett a lány. – Nem akarom, hogy szenvedj. Mind hibásak vagyunk.
- Ettől nekem lesz jobb – közölte Milán, majd letette a kávéját a pultra, és megindult a kolléganője irányába.
- És? Mitől lenne jobb? – próbálkozott Amanda, mert azért mégis csak érzett valamiféle furcsa bizsergést. Látta, hogy Milán felé tart, de ezúttal nem tért ki előle.
- Nem tudom. Én tényleg nem tudom – felelte, majd odalépett Amandához és átölelte. Legnagyobb meglepetésére Amanda végtagjai önálló életre keltek, úgy döntöttek, átfogják a férfi derekát, és megszorítják.

Vissza - 37/2. rész   Tovább - 39. rész

Most kezdem, irány ez első rész!