Amanda sokkal rosszabbra számított. Azt hitte, szörnyű lesz minden azután, hogy Milán elmegy, és nagyon meglepődött, amikor kiderült, nem lett az, sőt. Idegeskedés és gyomorgörcs nélkül indultak a reggelei, önfeledten libbent dolgozni, és ugyan a munkája szegényebb lett az állandó, irodai flörtöléssel, és a rendszeres kávélopkodással, de ettől eltekintve alig volt észrevehető a férfi hiánya.

Néha úgy érezte, új esélyt kapott az élettől. Illetve lehetőséget egy jobb, normálisabb életre. Áldotta az eget, hogy az univerzum eltávolította mellőle Milánt, erre ugyanis ő maga majdnem egy éven át nem volt képes, pedig minden erejével próbálta. Felszabadultan teltek a napjai, és úgy érezte, érzelmi dementora távozásával valahogy jobb hely lett a világ. Javult a céges légkör, amiben nagy szerepe volt a precizitásáról és elképesztő munkamoráljáról elhíresült Dénesnek, és valahogy Jutas is kiegyensúlyozottabb lett attól, hogy ment a szekér, tudta, merre járnak a pénzeik, és hogy valaki még nála is nagyobb gonddal ügyel a határidők és a fizetési kötelezettségek betartására. Kicsit mindenkin azt lehetett érezni, boldogabb attól, hogy nem kell Milán helyett dolgoznia, illetve folyamatosan attól tartani, mi csúszik majd el miatta.

Reginával is hamar sikerült rendezni a nézeteltérést, és miután egy kávé mellett bocsánatot kértek a viselkedésükért, többé nem is beszéltek a Milán utolsó munkanapján elejtett bántó szavakról. Amanda kitörő örömmel hallgatta, ahogy a barátnőjének és a vele szimbiózisban élő orvoscsoportnak végre sikerült beállítania a betegsége kezelését, vagyis összehangolni a gyógyszereket, a diétát, a sportot és a rutinvizsgálatokat úgy, hogy az ne keserítse meg a lány életét, és ne nyomra rá a bélyegét a mindennapjaira. Ez olyan sokat javított Regina életminőségén és a jókedvén, hogy úgy tűnt, hamarosan Jutas összeköltözési ajánlatára sem lesz rest igen mondani.

Milán ezalatt a Facebook tanúsága szerint elérte utazásának célját. Ahogy az várható volt, első dolga volt, hogy egy jóképű fotóval azonnal becsekkoljon egy kaszinóból. Amikor az első fénykép szembejött, Amanda beállította, hogy ugyan barátok maradhatnak, több képetazonban  nem szeretne látni róla a hírfolyamában. Imádta, hogy léteznek már olyan konfigurációk, melyekkel az ember lánya a közösségi média felületein remekül el tudja rejteni önmagát, illetve azokat a tartalmakat, melyek egy gyenge pillanatban esetleg fájdalmat okozhatnak.

Egy hét telt bele, mire először írt. Egy átlagos, hétköznap reggel volt, a hozzávetőleges időeltolódást belekalkulálva Milánnál akkor nagyjából éjfél lehetett. Mindössze egy sziát küldött, és megkérdezte, mi újság, de nem kapott választ. Címzettje egy ideig kacérkodott a gondolattal, hogy letiltja őt, végül úgy döntött, nem teszi meg, hiszen anélkül is elég erős ahhoz, hogy ne válaszoljon. Ha ugyanis beállítja, hogy Milán nem üzenhet neki, akkor nem tudja majd, a férfi hányszor érez késztetést, hogy beszéljen vele. Regina ugyan pedzegette, minek tartja nyitva ezt a kaput, de ragaszkodott hozzá, hogy tudja, Milán szót fogad-e neki. Kíváncsi volt, keresi-e majd, ha ír, akkor mit, ha pedig nem, akkor meddig nem. Tudta, hogy reagálhat, de nem tette, és titkon örült, amikor újra és újra csipogott a telefonja, a kijelzőn pedig megjelent a neve. Mert ez azt jelentette, hogy gondol rá. Talán kicsit bántani is akarta a némaságával, mert tudta, hogyha nem üzen, tulajdonképpen az is egy válasz.

Voltak napok, amik teljes hallgatásban teltek. Aztán olyan hetek, melyek Milán folyamatos próbálkozásaival voltak nehezítve. Végső kétségbeesésében már csak pontokat küldött, volt, hogy minden nap egyet. Reménytelenül.

Ő persze nem tudhatta, hogy Amandának pontos terve volt. Egy jól kidolgozott forgatókönyve az elvesztése túlélésére, amelyre már jóval az indulása előtt készült, és amelyből nem engedett. Pontosan tudta, hogy a legnagyobb gond Milánnál a távolság. Mégpedig az, hogy túl közel van. Mert ha eléri, bevonja a bűvkörébe és manipulálni tudja. A pozíciójából adódóan a munkahelyükön is az övé volt a hazai pálya előnye, de akárhova mentek, Milán uralta a teret. Lehetett ez akár a csapatépítő hétvége helyszínéül szolgáló panzió, akár egy irodai konyha, vagy éppen Amanda hálószobája is. Ha vele volt, elvesztette az irányítást a saját élete felett. Nem tudott józanul gondolkodni, sem okosan dönteni, és képtelen volt megvédeni magát, vagy a saját álláspontját. Védtelen és fegyvertelen volt ebben a nem is létező kapcsolatban, és tudta, hogy csak akkor szabadulhat, ha Milán önként dönt úgy, hogy menni akar. Tisztában volt vele, nagy szerencséje volt, és ugyan sosem mondta ki, de sajnálta azokat, akik hozzá hasonlóan nem tudnak önmaguk lenni egy ilyen pusztító viszonyban.

Milán körülbelül egy hónap után hagyott fel az üzengetéssel, és burkolózott végre csendbe. Ez szintén jótékony hatással volt Amandára, és így érdekes módon már Káté elvesztése sem fájt annyira. Igaz, hogy tőle már nem először búcsúzott, mégsem a rutin tette egyszerűbbé a szakítást. Milán elment, de nem ürességet hagyott maga után, hanem a feltöltődés, az újrakezdés és a remény érzését hozta el, ami nem lefelé húzta, hanem elemelte a földtől. Ebben az állapotban pedig könnyen be lehetett látni, hogy miként régebben sem volt, a későbbiekben sem lenne közös jövőjük, de már legalább nincs is szükség arra, hogy vissza-visszajárjanak, hogy újra és újra eljátsszák a múltat. Amanda tartott tőle, hogyha majd egyszer rossz passzban lesz, miközben Káté kapcsolata éppen ellaposodik a recepciós lánnyal, nem kizárt, hogy egymásnál kötnek ki. De akkor nem számolt ezzel a lehetőséggel. Úgy volt vele, hogyha egy pusztító románcot maga mögött tud hagyni, akkor miért ne léphetne ki egyszerre kettőből. Biztos volt benne, hogy Milánt követően jóidejig nem jöhet majd olyan érzelemcunami, ami után egyenes út vezetne Káté ágyába, karjaiba, ki tudja, hová. Sziklaszilárdan hitt ebben, de csak addig a bizonyos napig.

Amikor az ember gyermeke feltűnően sokáig és jóformán felhőtlenül boldog, amikor beüt a szar, hajlamos azt hinni, hogy ennek muszáj volt már megtörténnie, elvégre túl nagy volt a csend. Hogy valaminek mindig jönnie kell, mert olyan nincs, ha a dolgok simán csak jók, vagy legalábbis nem sokáig. Aznap reggel Reginával egy magánklinika várójában ültek, de nem szóltak semmit. A túlzsúfolt előtérben minden jelenlévő azon fáradozott, hogy úgy rendezze az arckifejezését, hogy ne látszódjon rajta a rettegés. Az ijedtség, amit egy nő akkor érez, amikor már nagyon szeretne édesanyává válni, de azon a helyen valamiért mindig ugyanazt a választ kapja. Vagy az az érzés, amikor valaki sejti, hogy anya lett, de idejön, hátha egy kisebb vagyonért bebizonyítják neki az ellenkezőjét, vagyis felébredhet a saját rémálomból és biztonságban hazasétálhat. Van az a tekintet is, amire az ajtón túl a már elvégzett kivizsgálások utáni leletek kiértékelése vár, és persze olyan is, aki még előtte áll egy végtelenül megalázó, kellemetlen és fájdalmas vizsgálatsorozatnak.

Hogy ne látszódjon rajtuk a félelem, mindketten a mobiljaikat bújták. Regina az e-mailjei között csinált rendet, Amanda pedig az Instagramon osztott ki pár szívecskét kiscicáknak, reggeli tojásrántottáknak és csókolózós szelfiknek. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor Roland fényképe jött a sorban, amit a tengerparton lőttek róla. A képaláírások szerint a férfi, akivel valamiért szintén soha nem lett semmi, csatlakozott a kislányához és a gyermeke anyjához Spanyolországban, majd pedig a fővárosból közösen átruccantak Barcelonába, csak hogy élvezzék a napsütést. Az idilli fotón Amanda már nem a szokásos jópasit látta, hanem egy apukát, aki úgy döntött, ha törik, ha szakad, része kíván maradni a gyermeke életének. És ha már ott van, akkor a Barceloneta a legtökéletesebb hely egy kis kirándulásra. Végül Regina volt az, aki a felé fordított képernyőn megérintette a lájkjelet, de Amanda úgy döntött, nem szedi vissza. Regina felvetette, hogy függetlenül a vizsgálat eredményétől, este menjenek el arra a kiállítás-megnyitóra, amit már napokkal korábban megbeszéltek, hiszen bármilyen problémás diagnózist is kapnak, az tuti, hogy nem oldható meg aznap délután. Amanda üdvözölte az ötletet, mert tudta, hogy bármi lesz is, nem szerencsés, ha magukba zuhannak.

Regina aznap már nem ment be dolgozni, Amanda viszont az irodából taxizott a múzeumba. A bejáratnál felszolgált ingyenpezsgőt valamiért egyikük sem vette el, elvégre nem volt mit ünnepelni. A kurátor beszéde után aztán elszakadtak egymástól, mert míg Amanda sebesen végigrohant a kiállított képeken, addig a barátnője imádta elolvasni az alkotások mellett elhelyezett leírást, néha a magyar után még angolul is. A nézők lomhán hömpölyögtek a fiatal, Berlinben élő fotográfus munkái előtt, a tömeg azonban egyszer csak kidobott magából egy ismerős arcot, és épp Amanda útjába sodorta. Elsőre megijedt tőle, megtorpant, és abban bízott, talán nem is ismerik fel, és meglóghat a kínos találkozás elől. Sajnos azonban nem volt ilyen szerencséje.

Szeréna mosolyra húzta a száját, köszönt, és két puszit is lenyomott a megsemmisült Amandának. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor legutóbb, Milán lakása előtt látta. Mondjuk nem volt sem csapzott, sem pedig ittas, ami nyilván sokat javított a helyzeten. Amanda várta, hogy vége legyen a kötelező csacsogási körnek, vagy hogy Regina váratlanul megjelenjen és megmentse, de ezek közül egyik sem történt meg. A mélypontot az jelentette, amikor Szeréna Milánról kezdett kérdezni, és azt próbálta kipuhatolni, vajon ők ketten beszélőviszonyban maradtak-e. Miután biztosította a korábbi főnökét arról, hogy az elutazása napja óta nem kommunikált Milánnal, és nem követi az életét egyik közösségi portálon sem, Szeréna arca gondterheltebbé vált, és azt javasolta, igyanak meg valamit a földszinti büfében, feltéve, hogy Amanda nem siet túlságosan.

Annak a napnak már amúgy is mindegy volt, ezért úgy döntött, belemegy a kávézásba, bár nem tudta, mit várhat attól a nőtől, aki az utóbbi hónapok nagy részében alig volt beszámítható állapotban, aki talán még nála is jobban szerette és ragaszkodott Milánhoz, és aki lehet, hogy nem kezelte olyan jól az imádott férfi távozását, mint ő. De úgy volt vele, ad egy esélyt a korábbi félreértések tisztázására, esetleg Szeréna megnyugtatására, és remélte, hogy nem kell tovább neheztelniük egymással azután, hogy szenvedésük tárgya elhagyta a kontinenst. Megüzente Reginának, hogy végzett a képekkel, de összefutott valakivel, és a kávézóban várja.

Szerénában mindig volt valami ijesztő. Kábé mint Milánban, csak ami a férfinél szexi, az az ő esetében inkább hátborzongató volt. Amanda kikért egy lattét, majd hagyta, hogy végig ő beszéljen. Nem tudhatta, hogy pár perc múlva már, ha akarna, akkor sem tudna megszólalni.

A teste önálló életre kelt, mikor meghallotta, hogy Milánnak valamiféle balesete volt, és hogy kómában van. Hírtelen nagyon melege lett, a fejében tompa fájdalmat érzett, a kezeit pedig elképesztő erővel próbálta az alumínium asztallapba passzírozni. Szeréna beszéde is tompulni kezdett, de amikor meghallotta a saját hangját, valahogy sikerült visszatérnie a testébe.

- Ez biztos? Mégis honnan tudsz te erről? – ezeket a szavakat találta meg.
- Mióta elment, folyamatosan leveleztem Milánnal, aztán egy idő után nem írt. Azt hittem, megint le akar rázni, így hát dühös lettem, és elküldtem a fenébe. Majd többször újra próbálkoztam, rendbe akartam hozni a dolgokat, de meg sem nézte az üzeneteimet, amitől csak még mérgesebb lettem.  Aztán egyszer kicsit többet ittam a kelleténél és ráírtam az apjára. Még akkor lett az ismerősöm, amikor együtt voltunk a fiacskájával. Ő mondta. Innen tudom, hogy állítólag valami verekedésbe keveredett, ami őt ismerve nem is csoda, és onnan a fejsérülés – darálta Szeréna, Amanda viszont csak minden harmadik szót bírt dekódolni.
- És hogy van? Mi van vele? Felépül?
. Nem tudni. A családja nem tudott kimenni hozzá, csak a tesója utazott oda. És állítólag van valami kaliforniai doki, aki nagyon jó, de én is csak ennyit tudok.
- Oké, jó, köszönöm, hogy elmondtad
– betűzte, és elképzelte, ahogy feláll és kimegy a mosdóba sírni, de a lábai nem engedelmeskedtek, így nem bírt elemelkedni a székről.

Kirázta a hideg, amikor Szeréna megfogta a kezét és azt mondta, értesíti, ha megtud valamit. Még követte a szemével, ahogy egykori felettese kilépett az utcára, majd pedig elöntötték az arcát, az agyát és a torkát a könnyek, hamarosan pedig levegőt sem kapott. Mikor Regina leért, még mindig pityergett, de már nem olyan hevesen, mint kezdetben. A barista, a portás és a kifelé lépkedők egy ideig bámulták, de inkább igyekeztek nem tudomást venni róla. Mire épp elfogytak volna a könnyei, újabb bőgéshullám tört rá, és Regina anélkül, hogy vallatni kezdte volna, egy pár tiszta papírzsebkendőt adott a kezébe.

- Jól van, hölgyem? – kérdezte egy hang, de Amanda nem tudott neki egyértelmű választ adni.

Hamar híre ment, hogy egy nő visítva sír az egyik asztalnál, így hát leküldtek egy öltönyöst, aki komolyabbnak néz ki a recepciósnál, de nyilvánvalóan azért jött, hogy tapintatosan távozásra szólítsa fel a nemkívánatos vendéget.

- Pár perc, már jön a taxink - hazudta Regina szemrebbenés nélkül, és olyan szúrós tekintettel nézett, hogy a pasas azonnal visszavonulót fújt. - Asszem jobb lenne, ha kimennénk a levegőre. Szólj, ha felkészültél az indulásra, jó? – súgta oda a barátnőjének.

Amanda nem felelt, de nagy nehezen talpra állt, és lassan megindult kifelé. Regina belekarolt, kitámogatta az épületből, és hagyta, hogy pár percig néma csendben sétáljanak az utcán. Nem tudta, hová tartanak, sem azt, hogy Amandának még mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy képes legyen szavakba önteni, amit meghallott. Egy parkba érve végül úgy döntött, leülteti a még mindig szipogó barátnőjét, mielőtt annak zombiüzemmódja bevezeti egy kocsi alá.

- Üljünk le ide! Bármeddig maradhatunk, amíg szükséges. Ha majd el akarod mondani, csak szólj!

Egy ideig még szótlanul ültek, Amanda lógatta a fejét, kezei mozdulatlanul feküdtek az ölében. Folyamatosan járt az agya, kavarogtak benne az érzések, újra és újra sírni szeretett volna. De addigra elfogytak a könnyek, helyettük csak az őrjítő fejfájás maradt. Amikor képessé vált arra, hogy újra beszéljen, szomjazta, hogy elmondhassa végre Reginának, és ezzel enyhíthessen a fájdalmán.

- Én egy pocsék barát vagyok – kezdte.
- Dehogy vagy az.
- Veled talán nem, de Milánnal szemben igen
– folytatta, és látta, hogy Regina kissé összehúzza a szemeit.
- Ő meg hogy jön ide?
- Írt párszor, mióta elment. De sosem válaszoltam. Egyszerűen nem vettem róla tudomást. Önző voltam, leszartam, félretettem őt, hogy nekem könnyebb legyen. Magamat védtem, óvtam a lelkemet tőle, és egyszerűen nem foglalkoztam vele.
- Ez a történtek fényében szerintem egy teljesen normális reakció.
- Igen, eddig én is ezt hittem.
- És most, mi változott?
- Az, hogy korábban meg lett volna a lehetőségem, hogy írjak neki. Ő folyamatosan üzent, és az én kezemben volt a döntés, hogy felelek-e. Nálam volt az irányítás, és élveztem, ahogy állandóan próbálkozik, és örültem, hogy talán ezegyszer ő is csalódik, nem csak én.
- Értem. Ettől még nem vagy rossz ember.
- De, azt hiszem, az vagyok. Itthagyta a hazáját, az életét, a munkáját, az ismerőseit, mindent. Egy teljesen új helyre költözött, ahol kábé két embert ismert, és talán szüksége lett volna a barátjára. Ha már párszor annak nevezett. Talán tényleg hiányoztam neki, vagy csak honvágya volt, és megnyugvásra vágyott, de én magasról tettem rá, és még büszke is voltam magamra.
- Figyelj, ha bármikor meggondolod magad, és úgy érzed, az a jó döntés, írhatsz neki. Megengedem, ha erről van szó
– mondta Regina, aki szerette volna, ha a barátnője mosolyog kicsit. Amanda nagy lélegzetet vett, és végül akármennyire fájt is, kimondta.
- Milán kómában van – nyögte ki végül, és újra könnybe lábadt a szeme, ahogy a saját hangján hallotta a szörnyű kórképet.
- Micsoda?
- Szeréna mondta. Vele futottam össze a kiállításon. Ő Milán apjától tudja, és nem hinném, hogy hazudik. Milán nekem sem írt már egy ideje, de meg sem fordult a fejemben, hogy valami baja lehet
– prüszkölte a szavakat Amanda, és közben már nagyon sírt. – Vele sosem történik semmi. Ő mindig minden túlél, megússza a dolgokat, mindenből kimászik és utána gonoszan nevet. Mégis miként lehetséges, hogy napok óta egy kaliforniai kórházban fekszik koponyasérüléssel, tízezer kilóméterre a szeretteitől és az otthonától?

Regina nem mondott semmit, csak magához húzta Amandát, akit már rázott a keserves zokogás. Erre amúgy sem lehetett volna mondani semmit, legfőképpen mert Reginát is megrendítették a hallottak.

- És ha soha nem ébred fel? Ha azok voltak az utolsó szavai hozzám, amiket figyelmen kívül hagytam? Amik ott figyelnek a kurva csetablakban? Hogy lehettem ekkora szemét?
- Nem vagy szemét, és nem kell ostoroznod magad! Ha minden nap beszéltetek volna, akkor is simán megtörtént volna a baj, megmenteni sehogyan sem tudtad volna.
- Akkor is beszélnem kellett volna hozzá, ameddig még megtehettem. Éreztetni vele, hogy hiányzik, és hogy érdekel, miként boldogul az új élethelyzetekben. Úgy kellett volna viselkednem, mint egy normális emberi lénynek. Ha valaki, aki számodra fontos, külföldre költözik, támogatod és bíztatod. Ehelyett én elfordultam tőle, magára hagytam, és most már késő
- szipogta.
- Nyugodj meg! Azok után, ami köztetek történt, ahogy oly sokszor viselkedett veled, ahogy bántott, és ahogy végül elment, az volt a normális, ahogy te viselkedtél. Ha írogattál volna neki, nyafogtál volna, hogy mennyire hiányzik, akkor ugyanott tartanál, mint amikor még itt volt. És ahogy már mondtam, akkor ugyanúgy kómában lenne, mint most – próbálkozott Regina és simogatta a barátnője fejét.
- Ha lenne felesleges félmillióm, még a héten odarepülhetnék.
- És mit csinálnál ott? Nem is biztos, hogy hagynák, hogy lásd.
- Mit tudom, én. Nem tudom, nem mondtam komolyan. Nem tudok most gondolkodni
– védekezett Amanda.
- Amúgy sem lenne szerencsés, ha a te állapotodban repülnél.
- Kösz, hogy emlékeztetsz. Amúgy nem hiszem, hogy héthetesen nem engednének felszállni. Vagy tévedek?
- Lövésem sincs, sosem voltam még terhes. Megnézzem neked a neten?
– kacérkodott Regina, és nevetve elővette a telefonját. Ekkor már Amandának is kicsit felfelé görbült a szája, de mosolygási kísérlete azért még kudarcba fulladt.

- És akkor most mi a fenét fogunk csinálni? – kérdezte letörten, sóhajtott egy nagyot és felnézett az égre.
- Fogalmam sincs. Majd amit a kis alien akar.
- Ugye tudod, hogy nem nevezheted így a gyerekemet?
- Tuti már most egy kis ördögfajzat. Ha olyan lesz, mint Milán, csak kicsiben, sosem fogok vigyázni rá, most szólok
– viccelt Regina, de érezte, hogy még egy ilyen jótündérkeresztanyai hozzászólás, és a barátnője újra csillapíthatatlan zokogásban tör ki. Ezért inkább stratégiát váltott. - Figyelj! Milán jól lesz. Ahogy mondtad, ő elpusztíthatatlan. És most már nyomós oka van, hogy visszatérjen közénk, akárhol jár is most.
- Igazad van. Ez jó ok. Legfőképpen, ha tőle van 
– felelte Amanda és újra a tenyerébe temette a kezét, Regina pedig a szavakat kereste.
- Ez mostmár nem Milánról szól. Mostantól új történet kezdődik. Jelen esetben amúgy sem tehetsz érte semmit. A kis ebihalnak viszont egy mosolygós anyukára van szüksége, és nem egy padon bömbölősre - nyugtatgatta, majd lassan felállt, magával húzta Amandát és elindult vele hazafelé.

Vissza - 49. rész
Most kezdem, irány ez első rész!

Míg lelkes utódja minden nap bement az irodába, addig Milán napokon át nem bukkant fel. Esélyt sem adott Amandának arra, hogy összefussanak, vagy megbeszéljék, ami történt, illetve ami hamarosan történni fog. A lány akárhányszor kereste a szobájában, az íróasztala mögött rendre Dénest találta, így a hónap végéhez közeledvén már a nála lévő számlákat is neki adta le.

Ugyan csak egy apró dolog volt ez kettejük kapcsolatában, mégis mindig jó érzéssel töltötte el. Ha éppen rosszban voltak, ha Milán épp a hallgatásával büntette, vagy esetleg ő hagyta faképnél a férfit, a hóvégi elszámolás kénytelen-kelletlen mindig visszavezette őket egymáshoz. Mert esélyt adott arra, hogy újra tudjanak veszekedni. Egészen addig a pénteki napig.

Amanda csendben dolgozott, és mivel már napokkal korábban lemondott arról, hogy beszélhessen Milánnal, nem is számított a felbukkanására. Ezért is lepte meg, amikor egyszer csak kivágódott Jutas irodájából, és rögvest a lift felé szaporázta a lépteit. Amikor egy vonalba ért az asztalával, egy lépést még továbbment, aztán megtorpant. Mély lélegzetet vett, balra fordult és megindult felé. Amanda ránézett, de a teste mozdulatlanná meredt. Nem szólt, csak kivárt. Milán arcába bele lehetett volna magyarázni dühöt, félelmet, kíváncsiságot és reményt egyszerre, de nem lett volna értelme, mert a tekintete valójában üres volt. Amanda számára legalábbis annak tűnt. A borostás arcéle, amiben egyszer a csillagokat nézve gyönyörködött, amikor az ölében feküdt, a szabálytalan mosolya, amivel mindig sikerült zavarba hoznia, és a szemei, amik szinte soha nem mondtak neki semmit, mostanra mintha elvesztették volna vonzerejüket. Nem is értette, hová tűnt hírtelen az a varázslat, aminek oly hosszú időn át a foglya volt. Arra gondolt, talán így trenírozza őt a saját agya Milán elengedésére.

- Szia! – köszönt, és majd egy méter távolságra állt meg.
- Nem is tudtam, hogy bent vagy.
- Nem maradok, csak leadtam a cuccokat és aláírtam Jutasnál pár papírt.
- Akkor ez az utolsó napod?
- szótagolta Amanda, és csak remélte, nem csuklik bele a hangja.

Félt, hogy az lesz a búcsú pillanata. Hogy hiába van még egy hét Milán gépének indulásáig, ide már nem jön többet, és ha most elköszön, akkor többé nem is akarja majd látni.

- Igen. Még sok elintéznivalóm van, szóval ezt itt már le akartam tudni.
- Ezt itt?
- nézett körbe Amanda, miközben magára gondolt.

Felállt a székéből, hogy ha tényleg ez a vége, akkor legalább szemtől szemben álljanak egymással.

- Sajnálom.
- Nem kell
- vágta rá talán túl gyorsan is, úgy, hogy valójában nem is tudta, Milán mire érti.
- Ezt akartam mondani az étteremben - nyögte és kissé lehajtotta hozzá a fejét.
- Oké - tépelődött a lány, mert ennél több nem jutott hírtelen eszébe.

Csendben álltak egymással szemben, Amanda az egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, Milán pedig a farmere zsebébe csúsztatta a kezeit. Már épp kínos lett volna a nagy hallgatás, amikor Regina vágtatott be, és amint meglátta őket, anyatigrisként vette magát közéjük. A kezében lévő papírköteget Amanda asztalára hajította, majd Milánra emelte dühös tekintetét.

- Épp most láttam Janka asztalán a leadott belépőkártyádat, szóval, ha nem tévedek, te már nem dolgozol ennél a cégnél – kezdte kertelés nélkül.
- Nem is.
- Akkor? Mit keresel még mindig itt?
- támadta tovább, kijelentése pedig Milánnál jobban csak Amandát lepte meg.
- Csak azért jöttem, hogy meghívjalak titeket a búcsúpartira. Jövő hét pénteken lesz az Aetherben. Ott találkozunk! – improvizált, tökéletesen leplezve vele a megdöbbenését.
- Kösz. Majd meglátjuk, hogy ráérünk-e - vágta oda Regina, majd egyenesen a kolléganőjére nézett.

Mire Amanda bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, addigra Milán sarkon fordult, majd pedig kisétált az ajtón. Keserves arccal nézett utána, hiszen annyi mindent akart volna még mondani, hogy legszívesebben egy laza mozdulattal arrébb lökte volna az elé betonfalként magasodó barátnőjét.

 - Mégis mi bajod van? Nyilván nem azért jött, hogy meghívjon a hülye bulijába - vetette oda.
- Tök mindegy, miért jött, a legjobb, ha elmegy.
- Bocsánatot kért. Csak épp nem derült ki, hogy miért. Most végre beszélhettem volna vele.
- Azok után, ami történt, szóba sem kellene állnod vele
- próbálkozott tovább Regina.
- De ezt te nem döntheted el helyettem! Értem, hogy haragszol rá, ezért neked nem kell kommunikálnod vele, és neked nem is kell elmenned a bulijába sem.
- Neked sem lenne muszáj…
- Mondani akart valamit. Idejött és beszélt hozzám. Nem értem, miért kellett kitessékelned.
- Én csak megvédtelek.
- Tartozott annyival, hogy befejezi a kurva mondatát. Hallani akartam
- préselte ki a száján Amanda, de szavait már könnyek kísérték. - És ha most láttam utoljára? Ha így akart elbúcsúzni? - kiabálta.
- Ugyan már, egy hétig még itt lesz. Ha ennyire akarod, biztosan kioszt még addig pár pofont, ha szépen megkéred.
- Te nem értesz semmit
- üvöltött rá a barátnőjére, de megrémisztette a saját hangja.

Sosem beszélt még így Reginával, ezegyszer azonban tényleg nagyon dühös volt rá.

- Nem bántott még eleget? Nem értem, miért hagyod, hogy újra és újra megtegye. Én csak meg akartalak óvni tőle.
- Csak én tudom magamat megvédeni tőle. Hát nem látod? Bármit is mondtál neki a vacsorán, nem segített. És ezzel is csak rontottál a helyzeten. Ezt csak én tudom lezárni vele. És most egy újabb lehetőséget szalasztottam el. Remélem, elégedett vagy.
- Nem kifejezetten
- felelte Regina, de Amanda már nem méltatta válaszra.

Lecsukta a laptopját, és néhány papírlappal egyetemben a táskájába söpörte. Felkapta az asztalról mobilját, és megkerülvén a barátnőjét a liftek felé vette az irányt. Idegesen nyomkodta a hívógombot, mert bízott abban, hogy még elérheti Milánt. A lomha felvonóba beszállva őt tárcsázta, a hívott szám azonban már nem volt elérhető. Mérges volt, és legszívesebben földhöz vágta volna a saját készülékét, de végül nem tette. Mire leért, rájött, hogy a szám, amit hívogat, mostanra már csak egy apró SIM-kártya Janka asztalán. Milán ugyanis a belépőkártyája és az irodai számítógépe mellett valószínűleg a céges számát is leadta.

Milán búcsúbulijának napjáig nem is beszéltek egymással. A férfi nem akarta befejezni a mondatát, Amanda sem kívánta erőltetni, és pontot sem küldött egyikőjük sem. A lány úgy volt vele, hogy mindenképpen elmegy a partira, ahol majd beszél vele. Megfogadta, nem engedni el anélkül, hogy megtudna valamilyen olyan igazságot, amibe utána az örökkévalóságig kapaszkodhat. Nem kellett, hogy valóságos legyen, csak valami olyat akart hallani Milántól, aminek értelme van, amiben hihet. Ami magyarázatot adhat az elmúlt hónapok kálváriájára.

"Elmegyek a bulidra, ha tudunk kicsit beszélni” – üzent előtte Facebookon, hogy ne menjen hiába. Hogy Milánnak legyen ideje felkészülni arra, amit majd mondani fog, és hogy ne ott legyen kellemetlen, ha félrehívja.

"OK” – érkezett a kurta válasz, ami meg is adta a zöld jelzést ahhoz, hogy heves készülődésbe kezdjen.

Kocsival ment oda és a szórakozóhelytől kicsit messzebb állt meg. A napellenző tükrében megigazította a rúzsát, közben pedig próbálta összeszedni a gondolatait. A hely előtt állva végül megtorpant. A hatalmas üvegablakon ugyanis egy pillanatra Nitca testének körvonalait vélte felfedezni, amitől földbe gyökerezett a lába. Biztos volt benne, Milán minden utolsó kis ribancát meghívta, és hozzá hasonlóan mindegyik hiszékeny naiva azért áll sorba ma este, hogy még kitehesse magát egy utolsó Milán-féle test-, lélek-és szívtiprásnak. Tudta, ő is pont olyan ostoba, mint a többi, aki azt hiszi, számít bármit is a jelenléte. Szánalmasnak érezte, hogy oda ment, utálta, hogy ott volt, és azt, hogy még a szvingerklubos gyakornoklány is meghívást kapott az utolsó összejövetelre. Nem tudta, mikor indulhat a járata, de biztos volt benne, hogy ha akarna, Milán szakítana időt arra, hogy nézőközönség előtt kefélgessenek Nitcával a szokásos helyükön.

Elővette a telefonját, és az volt a szándéka, újra üzen neki. Hogy kihívja, és négyszemközt beszél vele. Elmondja, hogy nem haragszik, és talán ő maga is elnézést kér, amiért idáig fajultak a dolgok. Azt a verziót már teljesen elvetette, hogy bemegy, elvégre Milánt sehol sem látta, Nitca azonban fesztelenül nevetgélt, és persze ezúttal is tökéletes volt a külseje. Vagy még annál is szebb.

A címzett persze nem reagált, a Messenger szerint nem is tekintette meg az üzeneteit. Amanda tudta, hogy gáz, ha a kapuból fordul vissza, de semmi szüksége nem volt arra, hogy a maga esetlenségével szemben álljon a mindig eszményi orosz tinédzserrel, hogy kínosan feszengve a sok ismeretlen között keresgéje Milánt, aki annak ellenére, hogy tud az érkezéséről, rá sem bagózik. Nem kellett sok, hogy meggyőzze magát arról, jobb lesz, ha visszaül a kocsijába és meg sem áll hazáig.

Hazaérve csalódottan dőlt bele az ágyába, csak a cipőjét vette le. Összekucorodott, felhúzta a térdeit, a mobilját látó- és hallótávolságba helyezte, majd becsukta a szemeit. Bízott benne, hogyha elalszik, nem fáj majd, hogy nem beszélt Milánnal. Elképzelte, hogy mire felébred, egykori kollégájának gépe épp átszeli majd az óceánt, végtelen távolságot rajzolva közéjük. Hitte, hogy ebben az esetben büntetés nélkül választhatja az egyszerűbb utat, és ezegyszer végre megvédheti magát Milántól.

Hajnali 4:45-kor sötét volt még, Amanda telefonja azonban maximális fényerősséggel villogott. Egy ismeretlen számot jelzett, de nem volt nehéz kitalálni, hogy ebben az időintervallumban ki lehet a hívó fél. Megérintette a fogadás ikonját, a füléhez tette a készüléket, de nem szólalt meg, csak szuszogott.

- Szia! Kicsit elaludtam. Bocs, nem láttam az üzenetedet. Hol vagy most?
- Otthon, az ágyamban. Na és te?
 - válaszolt Amanda és nem kellett tettetnie az álmosságot, jött az magától.
- Taxiban. Úton vagyok a reptérre. Bár lehet, lekésem a gépet.
- Te vagy az egyetlen ember, aki a tíz órával a felszállás előttre tervezi a búcsúbuliját.
- Valójában nem én szerveztem
– halkította le a hangját.
- Akkor ki? – kíváncsiskodott Amanda és átfordult a másik oldalára.
- Nitca erősködött, hogy elbúcsúztasson, ő találta ki az egészet.
- Nem értem, miért mondod ezt el nekem. Hihetetlen, hogy soha nem tudod jól megválogatni, mit mondj el, és miről hallgass, hogyha velem beszélsz
– vetette oda, a másik oldalról pedig kedves nevetést hallott viszont.
- Mikor indulsz?
- 6.30-kor Amszterdamba. Onnan pedig LA.

- Le fogod késni. Mindjárt hajnali 5.
- Tudom, de elaludtam.
- Mégis hol?
- Az Aetherben. Egy székben. És senki sem keltett fel, mert nem gondolták, hogy reggel indulok.
- A kis ribi jól megszivatott.
- Ő csak jófej akart lenni.
- Ezt nem kommentálom, ha nem haragszol.
- Te például hol voltál?
- Odamentem. Aztán eljöttem. Megláttam őt, és nem volt kedvem hozzá. Írtam, de nem láttad, a számodat pedig nem tudtam. Vagyis amit igen, az már nem cseng ki.
- Bejöhettél volna, hogy tudjunk beszélni.
- Most már mindegy
- habozott kicsit Amanda, de eljátszott a gondolattal, hogyha még abban a pillanatban autóba ül, a reptéren talán elérheti őt. De ezt az ötletet hamar kiverte a fejéből.
- Tartsd egy kicsit – utasították.

Hallotta, hogy Milán kifizeti a taxit, elköszön, majd pedig nem sokkal később belép a zajos terminálba.

- Becsekkolok, és visszahívlak - közölte Milán, majd letette a telefont.

Ezalatt a lány lassan ébredezett, közben próbálta azonosítani, mit érez. Valahol a gyomra tájékán fájdalom hasított belé, hogy talán soha többé nem látja. A szíve mélyén aggódást talált, hogy vajon mi lesz vele, épségben odaér-e, megtalálja-e a szerencséjét és boldog lehet-e valaha. Az agyában pedig örömet érzékelt, amiért egyáltalán felhívta, hogy legalább a hangját hallhatja, és nem szó nélkül megy el. Örült annak is, hogy utoljára azzal a Milánnal beszélhet, akit igazából szeret.

Amikor újra csörgött a telefonja, Milán csak annyit mondott, átverekedi magát a biztonsági ellenőrzésen, és utána újra hívja majd. Mire ez megtörtént, Amandát újfent elnyomta az álom, de azonnal magához tért, amikor meghallotta a csengést.

- Na, itt vagyok a kapunál. Nem késtem le – örvendezett Milán.
- Ügyes vagy.
- Visszaaludtál?
- Naná!
- Pedig már hajnalodik. Épp most kel fel a Nap.
- Nekem csukva van a szemem. Hány perced van még?
- Kábé tíz.
- Akkor azt ki kell használnunk, elvégre most beszélünk utoljára.
- Dehogyis.
- De-de. Amint elhagyod a légteret, nem írhatsz nekem többet
– mondta ki Amanda és komolyan is gondolta.
- Úgyis fogok.
- Én viszont nem válaszolok majd.
- Azt majd meglátjuk
– mondta Milán, a hangja azonban kicsit szomorkássá vált.
- Bízhatsz bennem. Megszakítom veled az összes kapcsolatot, mert úgy könnyebb lesz az elválás.
- Miért kéne elszakadni? Küldhetünk videókat, beszélhetünk Facebookon, Viberen. Ez nem egy ilyen végleges dolog.
- Miért, mennyi időre mész?
- Nem tudom. Pár év. Ha a vízummal minden oké lesz, akkor minél több.
- Akkor meg miről beszélsz? Kérlek, ígérd meg, hogy nem írsz nekem soha többé. Hogy nem keresel, nem hívsz fel, nem pingelsz meg semmilyen kommunikációs csatornán.
- Ezt nem tudom megígérni.
- Pedig meg kell tenned, hogy nekem könnyebb legyen. Nem lehetsz önző, nem használhatsz tovább erre.
- Mire?
- Nem tudom. De örülök, hogy elmész, mert így vége lesz.
- Ez hülyeség –
vetette oda Milán, majd hallani lehetett, hogy beszállásra szólítja fel a hangosbemondó, őt és az utastársait egyaránt.
- Nekem fontos. Ezért kérlek erre. Szeretném, ha megtennéd ezt a kedvemért. Értem – suttogta Amanda, de kissé elcsuklott a hangja. A szeme könnyezni kezdett, az orra hírtelen bedugult.

Behallatszott, ahogy Milán üdvözli a személyzetet, majd elindul a közvetlenül a géptestbe vezető folyosón.

- Ezt nem fogom megígérni neked.
- Nem beszélhetek többé veled.
- Azt majd meglátjuk. Most már le kell tennem. Szia!

- Szia! És jó utat!
- Légy jó!
– szólt még oda Milán.
- Te is.

Mire ezt kimondta, már bontották a hívást.  Az is lehet, át sem ment az utolsó szó. Amanda remélte, hogy Milán ezegyszer úgy tesz majd, ahogy kérte tőle. Hogy esélyt ad neki, hogy új életet kezdjen, egy olyat, amelynek ő már nem a része. Remélte, lehetőséget teremt neki arra, hogy elfelejtse, és megtanuljon együtt élni a hiányával. Hitte, hogy Milán tud annyira önzetlen lenni, hogy akkor sem zargatja majd, amikor úgy érzi, szüksége lenne rá. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat mantrázott, de őrülten félt attól, hogy a férfi képtelen lesz majd ezt tartani. Hogy túl önző és énközpontú ahhoz, hogy figyelembe vegye, neki mi lenne a jó.

Szépen lassan újra álomba ringatta magát. Egy utolsó mozdulathoz azonban még erőt gyűjtött. Milán telefonszámát, amiről hívta, gyorsan tiltólistára tette, nehogy az legyen az első dolga, hogy már a Schipholon újra megcsörgeti, miután földen ért. Annak ugyanis nem lett volna semmi értelme. Mostanra pontos haditerve volt, amiből nem engedett.

Vissza - 48. rész   Tovább - 50. rész
Most kezdem, irány ez első rész!

12

A kezemben tartott férfi (48. rész)

0 Komment
0 Reblog

- Nem ígérhetek semmit – szólalt meg halkan Milán az ágyban fekve, de továbbra sem mozdult meg.
- Tudom, soha nem is tetted – érkezett a válasz, majd pedig Amanda úgy döntött, odabújik hozzá.

Felemelte nehéz bal karját, a vállát a férfi hónaljába süllyesztette, fejét pedig a vállára helyezte anélkül, hogy a beleegyezését kérte volna. A kezét az ütemesen emelkedő mellkasára helyezte, és jó mélyen beszívta az illatát.

- Jó itt – dünnyögte, és tényleg úgy is gondolta.

Azt még nem látta maga előtt, hogy lesz ebből a kényszeres összebújásból szex, a méretes férfitest ugyanis továbbra sem mozdult, de a kierőszakolt ölelésben azért jól érezte magát. Próbált nem azzal foglalkozni, hogy Milán talán semmit sem érez iránta, vagy ha mégis, azt képtelen kifejezni. Nem agyalt azon, hogy nemsokára elmegy, hogy lesz majd egy olyan pillanat, ami után talán soha többet nem fogja látni. De tisztában volt vele, hogy az is, ami éppen telik, már az utolsó percek egyike is lehet.

Hitte, hogy képes lenne elcsábítani egy férfit, akinek éppen a karjában fekszik. Bízott magában, hogy elég vonzó ahhoz, hogy egy pasi azonnal magáévá akarja tenni, ha már eljutottak annak ágyáig. Ismerte a trükköket, tudta, melyek azok a részek, amiket érinteni érdemes, hogy beinduljon a gépezet. De valahogy az egészet Milántól akarta látni. Hozzáérhetett volna a legérzékenyebb pontjain, benyúlhatott volna a pólója alá, megcsókolhatta volna a nyakát, és az ajkai közé foghatta volna a fülcimpáját. De nem tette, mert várt. Arra, hogy ezeket majd ő teszi meg. Várta, hogy benne is felébredjen a vágy, hogy lehúzza a hátán lévő cipzárt, ami egészen a fenekéig ért. Hogy Milán tenyere anélkül vándorol majd a mellbimbójára,  hogy követelné azt. Azt szerette volna, ha akarja őt.

Tudta, hogy ha nem szexelnek, Regina a halálba fogja szekálni, hogy megint milyen ostoba volt. Számon kérő hangján azt kérdezi majd, miért nem mászott rá, ha már egyszer ott feküdt mellette. És igaza lesz. Így aztán arra jutott, nem vár tovább. Pár hét, és ez az ember a földbolygó másik oldalára költözik, így bármi is lesz, tulajdonképp nincs veszítenivalója.

Már épp felemelte volna a kezét, hogy maga felé fordítsa a férfi arcát, de megragadták a karját, még azelőtt, hogy elérte volna a célját. Milán megszorította, megálljt parancsolt neki, és egy erőteljes irányváltással a boxerébe csúsztatta a kezét. Amanda így már pontosan tudta, hogy a munkatársát sem kell már sokáig győzködni. A tekintetét kereste, de egy lecsukott szempárba ütközött. Csak mikor Milán halkan felnyögött, akkor nyitotta ki a szemét, és nézett rá. Az arckifejezése rideg volt, vonásai szigorú keretet adtak az arcának, de nem szólalt meg, mindössze a lány kezével hasonló ütemben eresztette ki a száján a levegőt.

Amanda makacsul tartotta a tekintetét, látni akarta magát a szemében. Ha szóbeli válaszokat kapott is aznap este, kíváncsi volt, Milánnak a teste is azt mondja-e, amit nem sokkal korábban a szája. Megcsókolta volna, de megint megelőzték. A kezében tartott férfi hirtelen az oldalára fordult, és félig maga alá gyűrte. Az ajka helyett a nyakát célozta meg, és fogaival úgy belemart, hogy alig sikerült a sikolyát kéjes nyögésnek álcázni. Ez volt az első olyan pillanat, amikor Milán tényleg komoly, fizikai fájdalmat okozott neki. Korábban is pofozkodtak, ütlegelték egymást, tárgyakat vágtak a másikhoz, de azok sokszor inkább a lelkén hagytak nyomot, mintsem a testén. Ez a ragadozó azonban nem állt le, tépte és szívta a bőrét, ami a lányban valahol az élvezetet jelentő kín és a gyötrő fájdalom határán lebegett. Először érezte azt, hogy tényleg fél Milántól.

Menekülésképpen hátat fordított neki. Így próbálta megakadályozni, hogy szétmarcangolják a vállait, és így akarta rávezetni támadóját, bújtassa ki végre a ruhájából. Őt azonban nem lehetett semerre sem terelni. Semmit nem fogott fel ágyasa akaratából, szándékosan nem figyelt a teste rezdüléseire. Egyedül a harisnyáját cibálta le, de azt is csak a bokájáig, a többi ruhadarab nem zavarta abban, hogy hátulról a lány húsába tolakodjon. A félrerántott és letolt textilek teret adtak az ütemes mozgásnak, más bőrfelület azonban nem érintkezett. Miután a maró harapások abbamaradtak, Amandát a sajgó fejbőre emlékeztette arra, hogy éppen Milán az, aki tépi a haját aközben, hogy belülről feszíti szét. Olyan görcsösen szorította a vendégpárna szélét, hogy belesajdultak az ujjai. De ez a kínszenvedés eltörpült amellett, ahogy egy szabad kéz a nyakára vándorolt, erős markolása pedig egyre nehezebbé tette a lélegzetvételt. Sikítani akart, de nem tudott. Ha tehette, kiabált volna, de nem a torkával, hanem a testével. Valahol az orgazmus határán két könnycsepp zúdult le az orcáin, amik könnyen tűnhettek akár izzadságcseppeknek is. Míg a teste alkalmazkodott, a háta ívbe feszült, alteste ellentétes mozgásokkal kényszerítette erőteljesebb lökésekre érzéketlen támadóját, addig a lelke dühöngve visított.

Élvezte volna, ha ezegyszer keményebben fogják. Tetszett neki a megadás, a tehetetlenség érzése, a kiszolgáltatottság szexissége, Milán féktelensége, az erotikus gyötrődés mámora. Akkor, ha az élet más területén gyengédséget és odafigyelést kapott volna. Imádta volna a véresre szívott foltokat a testén, ha azokat utána garantáltan simogatások borítják el. Nem lett volna akadály a vadság, a durva fojtás és a kőkemény önzőség sem, ha utána nem egy félelmetes akarnok feküdt volna mellette, hanem olyasvalaki, aki puszit nyom az arcára, és betakarja, ha fázna. Milánra, aki még egy ideig hasra fektetett szexpartnerén dolgozott, ebből semmit sem volt jellemző. Abból az aktusból már az az ember is eltűnt, aki korábban arról beszélt, szeretné, ha valakinek számítana, hogy elutazik. Sehol nem volt már a srác, akinek pár órája a csókon kívül nem volt jobb ötlete, vagy aki néhány nappal ezelőtt percekig ölelte a kávéillatú konyhában. Az Amandát kitöltő Milán megint üres volt, egy arasznyi merevség, egy zombitekintet, két Hulk-erősségű tenyér, és egy sivár szív alkották a ki-be csúszkáló, tűzforró testet.

Maga után hideg űrt hagyva, ernyedten gördült vissza kiindulási helyére, nem szólt, nem kérdezett semmit. Amanda is mozdulatlanul feküdt, arcát a párnába fúrva várta, hogy légzése csituljon, csökkenjenek a testét ért támadások okozta hasogatások.

- Megkaptad, amit akartál? - dünnyögött Milán.
- Nem ezért jöttem.
- Bocs, azt hittem.
- Rosszul gondoltad
– nyögte a lány, és fejét az ellenkező irányba tekerte el.
- Ideje menned.
- Ez minden? Minden, amit az étteremben mondani akartál?
- Ez vagyok.
- Szar lehet.
- Az.

A lány tudta, hogy már semmit nem akar tőle hallani. És nem is vágyott semmi többre. Semmi olyanra, amit Milán adni tudott volna. Csendben igazgatta magán a megcsavarodott ruháit, és néma érintésekkel hívott taxit egy telefonos applikáción. Mivel péntek lévén tíz percnél is magasabb érkezési időt írt, kiment a vécébe, hogy rendbe szedje magát. Bár biztos volt benne, hogy a sofőr levágja majd, min esett át korábban. Még visszanézett az ágyán csukott szemmel heverő Milánra, és annyit mondott neki, jó utat. Nem kért és nem is várt választ. Felkapta a még bontatlan borát, melyre már nem került sor az este folyamán, és a szomszédokra való tekintettel nem csapta be maga mögött az ajtót.

Szombatra belilultak a korábban szerzett szexsérülések, és ugyan vasárnapra fakultak kicsit, hétfőn kékes-zöldes színben még jól kivehetők voltak. Nem tudta, Milán bemegy-e egyáltalán dolgozni reggel, de ha igen, akkor akarta, hogy lássa, mit tett vele. Egy kivágott pólót választott, széles nyakú, de diszkét felsőt. Nem kent alapozót a sérült területekre, mindössze egy sálat tekert maga köré, mert ha Jutas csak úgy tárgyalni hívja, mégsem ülhet le az irodájába intim fojtogatása nyomaival. Regina persze azonnal kiszúrta az árulkodó foltokat és menten kérdőre vonta a barátnőjét.

- Káté volt ez a vadállat? – faggatózott, miközben kirángatta Amandát az irodájukból a folyosóra.
- Nem, rosszabb. De hidd el, már sokkal szebb, mint volt!
- És mond csak! Mióta díszíti ez az illetlen ékszer a nyakadat?
- Péntek óta
– vallotta be Amanda töredelmesen, amiről a kolléganője azonnal összerakta a képet.
- Tíz perc múlva lesz egy meetingem a szexuális ragadozód utódjával, aki a tárgyalóban vár. Ami azt jelenti, hogy nyolc perced van elmagyarázni nekem, hogyan szívhatta ki Milán a füled tövétől a válladig a nyakadat, miután én kiszálltam a rohadt taxiból – hadarta Regina. - Kezdheted!
- Elmentem hozzá. Mert nem bírtam ki. Tudni akartam, mi van. Beszélni vele, ha már akkora paraszt voltam, hogy nem hallgattam meg.
- És, mit tudtál meg?
- Hogy L.A-be költözik. Aztán szexeltünk
– bukott ki a féligazság Amanda száján, de nem mert a barátnője szemébe nézni.
- Bántott téged? – próbálkozott Regina és egy lépéssel közelebb lépett, lecsitította már felemelt hangját.
- Dehogyis.
- Nem úgy néz ki. Van még ilyen zúzódás rajtad máshol is? – faggatózott, és ijednek látszott az arca.
- Nincs. Hidd el! Durva volt, de nem bántott.
- Attól, hogy élvezted, még nem normális, hogy ilyet csinált
 – fújtatott Regina és látszott, hogy megy fel benne a pumpa.
- Elég ebből! Tényleg nem volt vészes.
- Gondolom, ha lazán megerőszakol, akkor is a védelmére kelnél 
– támadt tovább.
- Miért vagy ilyen? Mi bajod van? Nem történt semmi – védekezett Amanda.
- Azért vagyok dühös, mert nem kellett volna odamenned. Sem pedig hagynod, hogy ezt tegye veled. Mégis milyen férfi az ilyen? Mi ez, erőfitogtatás? Milán egy beteg fasz.
- Az, de akkor sem értem, hogy miért te vagy kiakadva rám
– nyögte Amanda, majd egy pillanatig senki sem szólalt meg.
- Mert téged szeretlek, őt viszont gyűlölöm. Utálom, hogy bánt, hogy szórakozik veled. Annyira dühös vagyok, hogy Jutassal simán kirúgatnám, ha még nem mondott volna fel az a rohadék.
- Nem hiszem, hogy ezt megtehetnéd
– próbált mosolyogni Amanda, de Regina nem enyhült.
- Hát, azért csak megpróbálnám. Most megyek, hogy kiokosítsam Dénest, aki zavarba ejtően lelkes, asszem a perfekcionista a megfelelő szó rá.
- Akkor épp Milán ellentéte
– fűzte hozzá Amanda. – Nyugi, tényleg nincs semmi gáz. Szexeltünk, de ez volt az utolsó, elmegy, többé nem is látom. Bízz bennem, ha azt mondom, nincs baj.
- Az a legjobb dolog, amit tehet, hogy elhúz ebből az országból – mondta még hátat fordítva Regina.

A keddi vezetői értekezletig Amandának jóformán sikerült mindenkit elkerülnie. Nem beszélt többet Reginával, Jutas sem ráncigálta be egy előre be nem jelentett értekezletre, és Milánba sem futott bele, pedig az informátorai szerint hétfőn késő estig az épületben volt. Kedden azonban rendszerint véget ért a lapítás, a kötelező ülésen ugyanis lehetetlen volt elkerülni. Milán ezegyszer pontosan, az oldalán Dénessel érkezett, és ahogy mindig, most is Amanda mellett foglalt helyet. Addigra ugyan elmúltak a foltjai, de mégis érezte a marka szorítását a nyakán, ahogy leült mellé és könyöke a karjához ért. Tűszúrásként érzékelte az egyébként nem szándékos mozdulatot, majd pedig nem tudta levenni a szemét munkatársa kék nadrágjáról, és kissé gyűrött, fehér ingéről.

Jutas hosszan beszélt, terveket vázolt fel, olyanokat, amiket már Dénessel képzel el. Egy Milán nélküli jövőt festett fel, bizsergésmentes gyűléseket, unalmas kávézásokat, remegés nélküli számlaleadásokat, és persze érdektelen céges csapatépítéseket, melyeket mindezidáig Milán puszta léte tett érdekessé, a vele való évődés és harc tett izgalmassá és lebilincselővé.

Amanda egy tincset piszkálgatott, és visszagondolt arra, ahogy pár nappal korábban a tőle 15 centire ülő férfi beletúrt a hajába. Majd pedig figyelte a testét, ahogy a jóleső gondolat lejutott a mellbimbóin át a lábai közé. Közben Milán szót kért, a hanga duruzsolása pedig kellemes aláfestő búgása volt a lány erotikus fantáziálgatásának. Akkor zökkent csak ki, amikor Milán közölte, hogy a korábbi néggyel ellentétben két hét múlva indul.

Vissza - 47. rész   Tovább - 49. rész
Most kezdem, irány ez első rész!

05

nEM AKARTALAK MEGCSÓKOLNI! (47. rész)

0 Komment
0 Reblog

Amint a taxi felé lépdeltek, Amanda iszonyú fájdalmat érzett gyomortájékon. Rosszul érezte magát, amiért kiosztotta Milánt. Hogy nem hallgatta végig, amikor végre egyszer önmagától akart mondani neki valamit. Hogy egyfolytában támadta, annak ellenére, hogy kíváncsi volt, mivel is állt volna elő. Legszívesebben utána ment volna, hogy kiengesztelje, de addigra már senki sem tudta, hol jár. Regina már a kocsiban volt, amikor megszületett Amanda fejében az ötlet, miként is teheti jóvá korábbi butaságát.

- Bocs, bent felejtettem valamit, egy perc és jövök – kiabálta a barátnőjének, aki tolmácsolta az üzenetet a sofőrnek, mialatt Amanda visszarohant az étterembe.

A szemével Jankát kereste, és amint meglelte, odavágtatott hozzá.

- Hello, mi most lelépünk Reginával, egy valamit viszont kérlek, tegyél meg nekem. Küldd el nekem Messnegeren Milán címét!
- És szerinted én azt honnan tudom?
– kérdezte Janka, aki nem tudta leplezni meglepettségét.
- Pár órája mondtad a WC-ben, hogy te vagy az utóbbi időben Jutas jobb keze HR kérdésekben, te segítettél új munkaerőt keresni és azt is tudod, Milán meddig dolgozik még nálunk. Akkor lefogadom, hogy hozzáférsz mobilról valami olyan dokumentumhoz, amiben benne vannak a munkatársak adatai. Ugye?
- Hát, elképzelhető - bizonytalankodott.
- Voltam már nála párszor, a taxisnak viszont nem tudnám megmondani, hol lakik pontosan. Hatodik kerületi címet keress!
- Rendben, megnézem, mit tehetek
– válaszolta Janka és máris elővette a mobilját. Mivel az este folyamán kiderült, ő maga is áruló volt, nem is tehetett volna mást.
- Köszi, várom – vetette oda Amanda és már ott is hagyta.

Már alig várta, hogy Regina kiszálljon, és ő Milán lakása felé vehesse az irányt. Elköszönt a barátnőjétől, és közben a telefonját leste, Janka üzenetét várva. Ő azonban nem írt. A taxisofőrnek viszont mondani kellett valamit, így belőtte az irányt, és azonnal tárcsázott. Kétszer járt ugyan Milánnál, ahonnan egyszer Szeréna űzte messzire, másodszor pedig önmaga szaporázta onnan a lépteit, miután lefeküdt vele. De egyik alkalommal sem figyelt arra, melyik utcában van, és milyen házszám alatt található a férfia otthona.

- Kellene a cím, találtál valamit? – faggatta idegesen a kolléganőjét.

- Első körben egy vidéki címet. De tovább kutattam, és belefutottam egy hatodik kerületibe is. Valószínűleg bérel, vagy lehet, hogy ez csak egy kamucím, hiszen nála sosem lehet tudni. De azért elküldöm. Adj még egy percet!

Miután a taxi irányba állt, egyre jobban izgulni kezdett. Nem tudta, mit is fog mondani, ha Milán egyszer csak ajtót nyit neki. Hogy némi időt nyerjen, megállította az autót egy éjjel-nappali bolt előtt. A szegényes felhozatalból két üveg bort választott, szigorúan 1500 Forint felettieket, azt remélve, a kellemes nedűk segítenek majd oldani a feszültséget, ha eljött az ideje. Az ismerős kapualj előtt már tudta, hogy Janka jó címet küldött neki, amiért magában nagyon hálás volt. Rögtön megnyomta az idegen nevet jelző csengőt, nehogy legyen ideje pánikba esni.  Mivel elsőre nem jött válasz, újra megpróbálta. Milán ekkor már beleszólt:
- Hello! Én vagyok! Azért jöttem, hogy beszélgessünk. Vagyis, hogy végighallgassalak.

Válasz nem érkezett, a kapu viszont kinyílt, ami azt jelentette, hogy mégsem haragszik rá annyira. Mikor a bejárati ajtóhoz érkezett, Milán már a kulccsal zörgött. Lassan vált láthatóvá a fehér pólóba bújtatott mellkasa, a fekete boxerbe öltöztetett alteste, valamint álmosnak tűnő ábrázata. Szándékosan nem szólalt meg, csak az ajtófélfára támaszkodva nézett hívatlan vendégére. Aki zavarában azonnal makogni kezdett.

- Szia! Ne haragudj, amiért bunkó voltam és direkt nem hallgattalak meg. Most itt vagyok, és ha még szeretnél, beszélhetünk. Hoztam bort is, mert azt mondtad, ha kapsz piát, válaszolsz az összes felmerülő kérdésemre - hadarta, a magasba emelte a két üveg szőlőt, majd pedig könyörgő pillantásokat vetett a munkatársára.

Mivel túl szexinek látta, görcsösen tartotta vele a szemkontaktust, nehogy a tekintete a teste különböző kitüremkedéseire vándoroljon. Milán azonban szándékosan nem szólalt meg, és pontosan tudta, hogy a lány ettől majd még inkább zavarba jön. És kénytelen lesz tovább folytatni a beszédet.

- Bocs, tudom, írhattam volna, de hírtelen jött az ötlet, hogy megleplek. De ha már aludtál, akkor elmegyek. Vagy, ha van itt valaki, akkor nem akarlak zavarni. Tudod mit, inkább megyek is - hadovált idegesen, mert akármit mondott, a férfi nem reagált rá.

Már majdnem sarkon fordult, amikor Milán végre megkegyelmezett.

- Honnan tudtad, hogy egyedül vagyok? – kezdett ismerős flörtölésbe, majd egyik lábáról a másikra állt.
- Hát, kábé háromnegyed órája léptél le az étteremből, na, nem mintha figyeltem, vagy számoltam volna a perceket. Azóta hazavittem Reginát, kiderítettem a pontos a lakcímed és vettem piát. Ha te ezalatt felhívtad és megdugtad Nitcát, akkor tényleg nem vagy semmi – mondta el egy levegővel, majd egy pillanatra el is hitte, hogy amit elmondott, tényleg megtörtént. - Szóval itt van?
- Nincs!
- Akkor bemehetek?
– próbálkozott.
- Még nem.
- Mit kell tennem, hogy bebocsátást nyerjek?
- Minek akarsz bejönni? Úgy tudom, már mindent elmondtál. Amit én akartam volna megosztani, abból pedig semmi sem érdekelt. Egy okot mondj, amiért be kellene, hogy engedjelek!
- Azért, mert megcsókoltál
- bukott ki Amandából az igazság.
- Nem akartalak megcsókolni - jött a szívbemarkoló válasz. - Először csak azt akartam, hogy hallgass el. Meg akartam akadályozni, hogy tovább tiltakozz. Aztán meg azt szerettem volna, hogy beszélj már, és nem maradt más ötletem. De nem akartalak megcsókolni - ismételte meg szörnyű kijelentését.

- Akkor sajnos nincs több érvem. Elmegyek. A piát pedig elviszem magammal, hogy otthon lerészegedhessek. Légy jó!
- Kicsit késő van. Aggódom azért is, hogy esetleg itt ragadsz
- élcelődött Milán és közben mosolygott is, amivel jóformán a lány vesztét okozta.
- Azt hittem, azért aggódsz, hogy mi lesz velem, ha éjjel kilöksz az utcára ezen a furcsa környéken. Amúgy attól nem kell tartanod, hogy nálad maradok. Amint megtudom, amit akarok, hívok egy taxit.
- És ha nem válaszolok?
- feszítette tovább a húrt Milán.
- Figyelj! Nem akarok veszekedni. Jó szándékkal jöttem ide, hulla fáradt vagyok, és totál megalázó, ahogy itt túráztatsz és vallatsz a rohadt lábtörlőn. Ne szórakozz, légy szíves dönts el, hogy beengedsz, vagy kidobsz – húzta fel magát egyre jobban Amanda.
- Hát, ha nem félsz bejönni, akkor gyere. Legutóbb kicsit sebesen távoztál.

Amanda épp csak átlépte a küszöböt, amikor beúszott az elméjébe az az éjszaka, amikor ők ketten szexeltek egymással. Vagy legalábbis valami olyasmit csináltak, csak éppen élvezeti érték nélkül. Mivel azzal kapcsoltban jó emlékeket keresve sem tudott volna találni, zavarában nem reagált a férfi kijelentésére. Csendben levette a kabátját és a cipőjét, majd megindult a konyhája felé. Csendesen elemelt két bögrét a mosogatótálcáról, és elcsavarta az egyik borkupakot. Korábbi látogatása alkalmával nem járt a konyhában, így amikor ott állt, beugrott neki Nitca látogatása, és az, hogy Milán a leírása alapján éppen azon a helyen tette magáévá először. A konyhapulton terpesztő gyakornoklány képét igyekezett gyorsan kiverni a fejéből, és megindult a hálószoba felé.

Milán az ágyán feküdt, és komoran nézett maga elé. Amikor Amanda belépett a szobába, ráemelte a tekintetét, amin persze nem tükröződött semmi. Odanyújtotta neki az egyik bögrét, majd leült az ágy másik oldalára.

- Mi van Amerikában? - kezdte.
- Egy tök jó biznisz. Szerencsejáték.
- Vegas?
- L.A.
- Ez lett volna a második tippem. És, mi van Los Angelesben?
- Két haverom kint van már. Hozzájuk csatlakoznék. Mivel értek a pénzhez, egy ideje hívogatnak, hogy menjek ki és szálljak be az üzletükbe. A kaszinók világa, a kártya és a különböző játékok amúgy mindig is érdekeltek. És ott teljesen más pénzmozgásokat felügyelhetnék, mint itthon.
- Hát igen, itt maximum én sikkasztok tőled marketingre és szóróanyagokra
- nevetett végre kicsit Amanda is. - És boldog leszel ott?
- Miért, itt boldog vagyok?
- Nem tudom, néha úgy érzem, nem tudok rólad semmit -
 vallotta be a lány, aki legszívesebben odakucorodott volna beszélgetőpartneréhez, de tudta, türtőztetnie kell magát. Kicsit fészkelődött, elvégre újra ott voltak, ahol egyszer már szexeltek, de úgy döntött, a végsőkig fenntartja a köztük lévő távolságot, és tovább bámulja a távolból a mellette elterülő, pizsamás férfitestet.

- Kellenek az új élmények, mert hamar elunom magam. Ezt már talán említettem neked korábban. Sehol nem dolgoztam még másfél évnél többet. Egy ideje már tudom, hogy tovább kell állnom innen is - mesélt magától Milán, aki úgy tűnt, egyre inkább megnyílik a vendége előtt.

Amanda szerencsére meg tudta állni, hogy elkezdje arról faggatni, mióta tudja már, hogy elmegy. Az a topik ugyanis újra abba a zsákutcába vezette volna őket, hogy miért nem említette a tervét eddig, miért nem szólt korábban, satöbbi. Ezt pedig a korábbi tapasztalatok alapján jó volt elkerülni.

- Mit akartál mondani az étteremben? Amit nem hallgattam meg? – kérdezte, és beleivott a borába, hogy elegendő alkoholmennyiség legyen a szervezetében, amikor Milán kiböki, mi volt olyan fontos.
- Semmit. Vagy már nem tudom.
- Illetve nem akarod elmondani. Megértem, elvégre nem tartozol nekem semmilyen magyarázattal. Nem kell beszámolnod nekem -
 mentegetőzött a lány, maga elé nézett, a gyűrött ágynemű mintáit követte a szemével.
- Tudom, hogy nem kell, de szerettem volna beszélni veled erről. Nem sok ember maradt körülöttem, akit érdekel, hogy elmegyek. És azt reméltem, ha te legalább kiakadsz rajta, akkor valakinek még számít, mi lesz velem. De látod, ezt is elrontottad - kacérkodott, mosolyra húzta borostás arcát, és boros bögréjét a lányéhoz koccintotta.
- Akkor sem csókolhatsz meg csak úgy. Akár jól reagálok valamire, akár rosszul, nem kaphatsz csak úgy le a nyílt utcán. Főleg nem úgy, ha utána a képembe vágod, hogy egyébként nem is akartál megcsókolni.
- Sorry, én nem gondolkoztam azon amúgy túl sokat -
 válaszolta, és Amanda ezt valamiért nagyon aranyosnak találta. Azon agyalt, hogy talán mégis közelebb kellene bújnia hozzá. Majd pedig azon, hogyha Milán hajlandóságot mutatna rá, ő egész biztosan lefeküdne vele másodszor is, és magasról tenne az első próbálkozás kudarcára.

- Először sem akartál lesmárolni? Amikor abban a vécében voltunk? - kötötte az ebet a karóhoz, azt reméle, ha atémánál maradnak, az Milánban is hasonló kémiai folyamatokat indít majd el.
- Akkor még nem is ismertelek.
- Legfőképpen ezért lepett meg a dolog.
- Az véletlen volt.
- Veled gyakran történik ilyen véletlen?
- Rendszeresen
– mosolygott. Miért, veled nem?
- Csak, ha rólad van szó
– nevetett vele Amanda is.

Az egész valahogy olyan idilli volt, hogy a lány nem is merte volna megbontani. Milán végre olyan volt, amilyennek titkon szerette. Nem volt kötekedő, sem gonosz, vagy számító. Védtelen volt, őszinte és kedves, egyszóval ellenállhatatlan. Amanda azt gondolta, azért ilyen, mert hamarosan elmegy, és mostmár bármit mondanak is, az nem változtat ezen a tényen. Úgy volt vele, most kihasználhatja Milán közlékenyégét, és feltehet neki olyan kérdéseket is, amiket korábban soha nem mert volna. De persze minden bátorságát össze kellett szednie, hogy megkérdezze, amire hosszú hónapok óta kíváncsi volt.

- Mond csak, miért nem jöttünk össze soha? – tette fel a kérdést, amely közben minden porcikája remegett.

Látszólag Milánt is meglepték az elhangzottak, és úgy tett, mint aki nagy erőkkel kutat valami után az emlékezetében.

- Kezdetben Szeréna miatt. Az nem volt egy könnyű szakítás, és nagyon óvtam, hogy ne bántsam meg őt utólag. Aztán meg már úgy voltam vele, hogy nem mehetek bele még egy ilyen melós ügybe.
- Miféle ügybe?
- Hogy kavarjak valakivel a cégen belül.

- És mi volt a medencében? – vágott a szavába a lány.
- Ott te állítottál le.
- Miről beszélsz?
- Igen. Elvetted magadról a kezem, besértődtél valamin, hisztizni kezdtél és elrohantál.
- Én azért erre nem pont így emlékszem, de folytasd!
- Nincs ezen már miről beszélni. Le is mentem utánad a szobádba. De ott már semmit sem tudtam kezdeni veled.
- Persze, mert a pofámba vágtad, hogy nem ígértél nekem semmit. És ezt azóta többször is mondtad. Szóval, mi a válaszod az eredeti kérdésemre?
- Nem tudom. Valahogy sosem jött össze. Mindig rosszul reagáltál. Bármit csináltam, megsértődtél és otthagytál. Aztán elegem lett és elengedtem az egészet.
- És megdugtad a gyakornokunkat
– vágott vissza Amanda.
- Tudtam, hogy ezt is fel fogod hozni.
- Naná. Nitca az én rohadt ütőkártyám
– felelte, de amint kimondta, beugrott kettejük szvingerklubos szexjelenete, ami egy pillanatra kizökkentette magabiztosságából. - Ez minden?
- Akkor már tudtam, hogy elutazom. Utána azért nem lett volna értelme.
- És az az éjszaka?
- Melyik a sok közül?
– fújtatott Milán, és úgy látszott, halálosan unja már a témát.
- Amikor már tudtad, hogy bukjuk a projektet – mondta Amanda, mert nem mert úgy fogalmazni, hogy az az éjjel, amikor idejöttek, szexleltek, és Milán annyira sem becsülte, hogy legalább a kedvéért előrántson pár azonosítható érzést, vagy érzelmet az ágyban. Ha a férfiak is tudnak "egy darab fa" módjára viselkedni, akkor Milán teljesítménye nagyjából azzal volt egyenlő.

Legszívesebben elmondta volna neki, hogy pocsékul érezte magát akkor vele. Hogy korábban nem volt még része olyan gyatra szexuális aktusban. Hogy sosem tapasztalta, egy üres testtel csinálja, melynek egy semmit sem érző agy osztogatja a parancsokat. Hogy az egész gépies volt, hideg, kiábrándító és örömtelen. De persze azt sem merte bevallani, hogy mindezeken felül hajlandó lenne újra megpróbálni.

Ahogy megint arra gondolt, szeretkezhetnének, fészkelődni kezdett az ágy szélén. Bár tudta, hogy a férfi képtelen arra, hogy szeretkezve szexeljen, vágyott rá, hogy Milán egyszer gyengéden érintse meg, figyeljen a teste rezdüléseire, és ami a legfontosabb, reagáljon is rájuk.

- Az az éjszaka ugyanolyan volt, mint az összes többi. Mert utána úgy viselkedtél, mintha nem történt volna semmi. Mindig ezt csinálod - vetette oda Milán.

Amanda erre hírtelen nem tudott mit reagálni. Elképesztette, hogy korábbi ágyasa ezt is képes az ő nyakába varrni, és ennyivel elintézni. Valami fájóval akart visszavágni, mert nem akarta elfogadni, hogy Milán minden korábbi kudarcukért őt tegye feleőssé.

- Nekem a párnafal volt a mélypont. Akkor nagyon kiakadtam. Soha nem aláztak meg úgy, mint te azzal, ahogy elbarikádoztad magad tőlem a saját hálószobámban – váltott Amanda, de igyekezett a témánál maradni.
- Ezt már annyiszor megbeszéltük. Nem építettem falat, én úgy szoktam aludni.
- Na, ne mond! Párszor aludtam együtt veled azelőtt  is és sosem láttam, hogy nagyon építkeztél volna.
- Amikor részeg vagyok, akkor nem állok neki. Akkor elájulok anélkül is, bealszom, amint leteszem a fejem. Ha viszont eszembe jut, előveszem a párnákat, és azért teszem őket a szemem elé, mert sötétben szeretek aludni.

Ez volt az a pillanat, amikor Amanda már nem akart többet hallani. Kapcsolatuk legsúlyosabbjának ítélte meg azt az éjszakát, miközben pusztán csak arról volt szó, hogy Milán sötétben akart aludni. Vagyis ha lehúzta volna a redőnyt, kefélhettek volna. Ez az tudat sokkal bosszantóbb volt, mint azt elsőre gondolta volna. És persze az sem hagyta nyugidni, hogy a szex utáni érdektelenségért is neki kell elvinnie a balhét. Ezért úgy döntött stratégiát vált.

- Akkor talán itt az ideje, hogy megint hozzákezdj az építkezéshez.
- Mert?
- Mert betompultam, hulla fáradt vagyok, odakint meg hideg van. Szóval én most itt maradok.
- Nem erről volt szó az ajtóban
– próbálkozott Milán, a lány azonban hajthatatlan volt.
- A lábtörlőn hazudtam.

Kiment pisilni, leoltotta a lakásban lévő villanyokat, és abban a ruhában, amiben a búcsúvacsorára érkezett, bemászott Milán mellé az ágyba. Úgy érezte, ezzel jól feladja neki a leckét. Ha ugyanis nem tesz semmit, az is egy üzenet. Ha párnafalat húz fel, az is az. Ha odafordul, megcsókolja és letol egy újabb érzelemmentes szexmenetet, az meg egy következő vallomás. Kíváncsian várta hát, hogy a mellette szuszogó férfi miként dönt majd. Milán addigra szintén bebújt a takaró alá, de egy ideig nem mozdult meg.

Vissza - 46. rész   Tovább - 48. rész
Most kezdem, irány ez első rész!

- Nem értem ezt. Hogy mi mit jelent neked - kezdte Milán, mivel a csókja után a lány újra hallgatásba burkolózott. – Tényleg nem tudom, mire gondolsz most.
- Hagyjuk, sosem értettél, nem pár nappal azelőtt fogsz megvilágosodni, hogy felszáll a géped.
- Egy hónap múlva indulok. Lehet, hogy annál is több. Sok mindent el kell még rendeznem itt és kint is.
- Tényleg nem érdekel
– hazudta Amanda, és lassan útnak eredt, hogy visszamenjen az étterembe, mivel már rázta a hideg. Milán zsebre tett kézzel indult utána. Már nyitotta volna az ajtót, de a férfi egy határozott mozdulattal megakadályozta ezt. Majd a karja, a teste és az ajtófélfa háromszögébe zárta.
- Amint ennek vége, tudunk normálisan dumálni?
- Ó, most már beszélni akarsz? Azt hittem, a további részleteket a távozásodról egy körímélben fogom megkapni a belső listán, mialatt te átszeled az óceánt.
- Nagyjából egy órát kell még itt smúzolnom, utána leléphetünk. És ha kapok valami rendes piát, válaszolok az összes kérdésedre
- hangzott el egy ígéret.
- Hidd el, nincsenek már kérdéseim, megtudtam, amit akartam, szóval én most lelépek - vagdalkozott Amanda és nagyon nem akarta beadni a derekát.
- Szeretnék beszélni veled – próbálkozott tovább Milán, de a lány tudta, hogy megint csak játszik vele.
- Én eddig szerettem volna. Minden egyes napon. Egészen mostanáig. De te nem tartottál elég fontosnak ahhoz, hogy közöld velem, mire készülsz. Ahogy mondtad, nem vagyunk barátok, és ezt újfent sikerült bebizonyítanod. Nem vagyunk mi semmik sem, emlékszel? Szóval ne nézz rám így, ne próbálj megint becsapni, csak engedj vissza és hagyj békén!

Ezzel Milán levette a tenyerét a bejárat üvegről, hagyta, hogy a lány feltépje az ajtót és bemenjen. Regina felé igyekezett, de megtorpant, amikor Dénes eléugrott. Arról kezdett beszélni, már sokat hallott róla, és tudja, milyen keményen dolgozik. Hogy milyen szorgalmas és kitartó, ha munkáról van szó. Olyan negédesen csengtek ezek a szavak, hogy Amanda biztos volt benne, Milán adta őket az utódja szájába. De nem akart tiszteletlen lenni, igyekezett figyelni rá, tartani a szemkontaktust és úgy tenni, mintha nem járna teljesen máshol az esze. Hagyta, hogy a férfi kikérjen neki még egy pohár rozét, és lenyűgözte, ahogy megjegyezte, hogy az asztalnál korábban milyet ivott. Közben látta Milánt bejönni az étterembe, és úgy tett, mint akit ez egyáltalán nem érdekel.

Dénes még mindig a korábbi munkahelyeiről beszélt, valamint arról, miért döntött úgy, hogy vált, és milyen kihívásokat is keres tulajdonképpen. Ekkora Regina személyében megérkezett a felmentő sereg, aki először kedvesen bekapcsolódott a beszélgetésbe, majd tett róla, hogy véletlenül lekoptassák a nem olyan rég bemutatott új kollégát.

- Milán egy arrogáns bunkó. Mivel Jutassal nem tudtam, gondoltam inkább vele beszélek, és asszem kicsit elragadtattam magam – kezdte Regina dühösen.
- Mégis mit mondtál neki?
- Megkérdeztem, hogyan lehet ennyire szemét, és miért hoz mindenkit ilyen banális helyzetbe. Nem tudom, ezt a szót vajon értette, avagy sem, de közöltem vele, hogy egy gyáva féreg, akiben annyi sincs, hogy eléd álljon. Erre közölte, hogy nekem ehhez semmi közöm nincs, és szó nélkül otthagyott.
- Szóval te üldözted ki. Kijött utánam. Én meg visszamenekültem. És most beszélni akar. Megint utólag akar magyarázkodni. Azt akarja, hogy ezután lépjünk le
– köpte a szavakat Amanda és iszonyú mérges volt
- És? Beszélsz vele?
- Mi értelme? Úgyis az lesz, mint mindig. Hazudik valamit, hogy nem volt alkalma elmondani, vetít majd valamit Nitcáról, hogy sajnálja, meg hogy ő nem tehet semmiről. Közben néz rám azokkal a manipuláló szemeivel, megint lesmárol, én meg csak állok ott átverve, mint mindig.
- Hogy érted, hogy megint?
– puhatolózott Regina és egy kicsit halkabbra vette a hangját.
- Megcsókolt kint, miután te kiüldözted innen.
- Erre te?
- Veszekedni kezdtem
– fújtatott, majd folytatta. - Nézd, tudjuk, hogy ez ugyanaz a lemez. Olyan régóta pörög már. Akkor csókol meg, amikor már nem tud mit kitalálni, amikor elfogytak az eszközei, amivel befolyásolni tud. Megtéveszt minden egyes alkalommal, majd szétteszi a kezét, hogy ő aztán nem ígért semmit, és most már úgysem tehet ellene, elvégre ő elutazik. Ha az elmúlt évben tanultam valamit Milánról, akkor az az, hogy most ne azt várjam, hogy vége legyen ennek a bulinak, hogy ne menjek el vele sehova, és ne adjak neki megint teret arra, hogy kimagyarázza, és áldozatként tüntesse fel magát.
- Szóval akkor ezt fogod tenni? Menni fog?
- Ezt
- bizonygatta Amanda, és kiitta a poharában lévő utolsó korty bort is. Igyekezett nem arra figyelni, hogy Milán tulajdonképpen milyen szexi abban a sötétkék ingben, amit visel. Próbálta levenni róla a szemét, és nem azt lesni, ahogy egy pohár sörrel a kezében állt a pult mellett és dumált valakivel. Nem volt benne semmi különös, azon kívül, hogy ezegyszer normálisan fel volt öltözve, a lány mégsem tudta levenni a szemét a testéről. Regina persze látta ezt.
- Figyelj, ma nem megyek Jutashoz, mert a hallgatásommal tüntetek, és megvárom, amíg bocsánatot kér. Szóval, ha készen állsz, és már nem gáz, ha lelépünk, szerzek kocsit, és meglógunk. Persze, csak ha nem akarsz mégis Milánnal menni.
- Oké, adjunk magunknak fél órát, aztán húzzunk innen. Most pedig visszamegyek enni, ha még nem vitték el a kajám.

Így Amanda visszaült a helyére, ahonnan már egy ideje elköltöztek a szomszédjai, teljesen átrendeződött ugyanis az ülésrend az asztal körül. Ezt egy cseppet sem bánta, azt gondolta, legalább nyugodtan megvacsorázhat, eljátszhatja, hogy jól van, majd amikor hazaszállingóznak az emberek, feltűnésmentesen ő is lelép. A szeme sarkából persze végig követte, hol van Milán a térben. Sokszor érezte magán a tekintetét, de aztán megmagyarázta magának, biztosan csak képzelődik. Kicsit megijedt, amikor egy pillanatra sehol sem látta, de biztosra vette, hogy kint van az épület előtt. Ekkor hátulról egy újabb pohár rozé ereszkedett le az asztalra, Milán pedig helyet foglalt a mellette lévő üres széken.

- Nem üldözhetsz egész este – súgta oda neki halkan.
- Tudom, éppen azért fogom most elmondani, amit akarok. Mivel nem szeretnél a vacsora után beszélni, ezért most kell végighallgatnod. Hoztam neked hozzá bort - válaszolt Milán és mosolyra húzta a száját.
- Olyan megoldás nincs, hogy tudomásul veszed, hogy egyáltalán nem akarok veled kommunikálni? Sem most, sem később?
- Nincs, mert tudjuk, hogy ez nem igaz
– mondta, mire a lány letette a kezében lévő villát, megragadta az öblös borospoharat és hátradőlt a székében.
- Rendben. Húsz perc múlva lelépünk Reginával, szóval kezdheted – vetette oda, de nem sejtette, hogy az éppen gyűlölt férfi ettől még közelebb húzódik majd hozzá, térdét a combjához érintve felé fordul, és rögtön egy bocsánatkéréssel indít.
- Ne haragudj, hogy nem mondtam el. Igazából nem mondtam senkinek sem, csak akinek muszáj volt. Kezdetben Jutas tudta egyedül.
- Meg persze Nitca
– vakkantotta, de nem nézett rá.
- Neki csak azért mondtam, hogy lerázzam. Erősködött, hogy találkozzunk még, így gondoltam, ha a szemébe mondom, hogy pár hét múlva elhúzok, talán békén hagy.
- Majd pedig úgy döntöttél, hogy egy ügyfélparty lesz a legjobb megoldás, hogy a tudtomra add a nagy hírt. Köszi, tényleg.
- A kajálás Jutas ötlete volt, mert így be lehet mutatni rögtön az új csávót.

- Érdekes, ő azt mondta, ez az egész a te agyad szüleménye. Remek, hogy egymásra mutogattok.
- Pár hete húzódik már, de tényleg nem tudtam, hogyan mondjam el. Mindig közbejött valami.

- Nem értem, mégis miért okoz ez neked ekkora fejtörést. Nem vagyunk együtt, nincs köztünk semmi, és bármi volt is, nem hiszem, hogy ne tudtam volna elviselni, ha azt mondod, úgy alakult, Amerikába költözöl. Nem tudom felfogni, mitől tartottál, és miért döntöttél úgy, inkább kamuzol, hogy ráveszed Jankát és Jutast is arra, falazzanak neked, ahelyett, hogy simán csak elmondtad volna – válaszolta Amanda, és tényleg így is gondolta. Beleivott a borába, nézte a maga elé meredő Milánt és várt, mivel az nem szólalt meg.
- Akár barátok vagyunk, akár nem, simán megtehetted volna, hogy odajössz, elmondod, milyen lehetőséget kaptál, és miért döntesz úgy, borítasz érte mindent. És én örültem volna, támogattalak volna benne, és még az is lehet, hogy felajánlottam volna, kiviszlek a reptérre. Ennyi lett volna az egész. Számtalan kellemetlen perctől megkímélhettél volna, most sem ülnénk itt, és nem lovagolnánk még mindig ezen.
- Tényleg ennyi lett volna?
– faggatózott Milán, és kissé felhúzta a szemöldökét.
- Figyelj, ha kiborultam volna, a földön fekve artikulálatlanul üvöltöttem volna, és Regina talált volna rám a lakásomban étlen, szomjan, azt amúgy sem tudtad volna meg – válaszolt, és megeresztett egy kisebb mosolyt.
- Csak azt hittem, ki fogsz akadni.
- Hidd el, azon sokkal jobban kiakadtam, ahogy ezt az egészet kezelted. Megint a könnyebbik utat választottad, és így, hogy kvázi magától kiderült, megint nem kellett konfrontálódnod, nem kellett felelősséget vállalnod a döntéseidért, és egy kis utólagos magyarázkodással helyére billentesz mindent. Ez annyira rád vall
– ömlöttek a szavak Amandából, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg túl messzire megy.

Milán sorozatos megaláztatásai után fel sem merült benne, hogy esetleg elveti a sulykot, hogy túl keményen beszél majd. Nem hitte, hogy valamilyen formában őt is meg lehet bántani. Elvégre neki nem voltak érzései, a lelke, ha volt is, valahol nagyon mélyen el volt rejtve a világ és Amanda elől, a lány pedig amúgy sem érezte magát soha annyira fontosnak, vagy erősnek, hogy Milánt akár fizikai, akár érzelmi síkon bántani tudja. Így aztán folytatta is.

- Figyelj, engem ez tényleg nem érdekel. Talán jobb is, hogy elmész, nem szívod tovább a véremet, és végre kapok egy olyan embert, akivel normálisan együtt tudok dolgozni. Aki nem hagy cserben a partnerekkel, megjelenik a megbeszélt időpontokban, és nem aláz meg mások előtt.
- Ja, Dénes már most nagyon lelkes – vakkantotta Milán, aki mostanra eltávolodott a lánytól, összefonta maga előtt izmos karjait, és beletörődően hallgatta a kolléganőjét. Úgy volt vele, hagyja, hogy kiengedje magából, hátha utána jobb lesz mindkettejüknek.
- Hónapok óta ez megy, állandóan csak veszekszünk, hol a melón, hol a bunkóságodon, aztán Szerénán, majd az átkozott kis Nitcán. Vagy a szvingerklubon, vagy egy nyamvadt számlán, vagy éppen bármin, amin belém tudsz kötni, én pedig beléd. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha elmész – közölte Amanda, majd végre méltóztatott ráemelni a tekintetét a beszélgetőpartnerére.

Úgy látta, Milán magába roskadt, de melléesett. Mint akit teljesen megleptek az elhangzottak, és nem tudja, mit is kellene most mondania. Üres tekintettel nézett maga elé, látszott, hogy jár az agya valamin, de nem szólalt meg. Olyan volt, mint aki nyitott szívvel ült le arra a székre, de megértés helyett erős ütéseket mértek rá, és ezzel a helyzettel nem tud mit kezdeni. Szomorúnak tűnt, de a lány biztos volt benne, ezt is csak tetteti. Nem akarta megsajnálni, sem feloldozni, inkább csak hallgatott, kivárta, mi fog történni.

- Mindent elmondtál? – szólalt meg végül síri hangon Milán.
- Azt hiszem igen. Tényleg ezt gondolom, és nyugi, nem kell többet erről beszélnünk. Jó utat! – vágta oda, majd még egyszer utoljára megkereste a férfi szemeit.

Milán erre már nem reagált, nagy robajjal kitolta maga alól a széket és szó nélkül otthagyta Amandát. Páran odanéztek, de végül mindenki visszafordult ahhoz, akivel egész idáig diskurált. A lány tovább piszkálgatta a már kihűlt ételt a tányérján, és direkt nem követte a tekintetével, ahogy Milán a bárpulthoz lép és kikér valami rövidet. Pár perccel később Regina ült le ugyanarra a helyre.

- Sikerült beszélnetek? – puhatolózott.
- Igen, jól ment. Mármint én beszéltem, ő inkább hallgatott. Elképzelhető, hogy kicsit le is osztottam. Nem tudom, olyan szomorúnak tűnt. Lehet, hogy megbántottam – találgatott Amanda, aki valójában nem is a barátnője kérdésére válaszolt, hanem hangosan gondolkodott.
- Szerintem Milánt nem lehet csak úgy megbántani.
- Vagy legalábbis rohadt nehéz. Elvégre nincsenek érzelmei, nem számít neki senki, magasról tesz a világra, akkor csak nem olyan könnyű megsérteni. De lehet, hogy most sikerült.
- Hát, akkor lehet, hogy te vagy az első ember, aki ennyire tudott hatni rá
– felelte Regina, de ettől Amanda egy kicsit még rosszabbul érezte magát.

Pár percig élvezte ugyan a fölényét, de amikor látta, hogy Milán szép sorban mindenkitől elbúcsúzik, kezet ráz a meghívottakkal, majd pedig mond valamit Jutasnak és kilép az ajtón, úgy érezte, rossz dolgot tett. Szerette volna visszapörgetni az időt, hogy inkább úgy alakíthassa az estét, a vacsora után együtt menjenek el valahova beszélni. Vagy inkább még visszább, egészen a csókig, ami után már semminek sem szabadott volna számítania azok közül, amik még előtte történtek és hangzottak el. Összezavarodott, végtelen szomorúság fogta el, amiből csak Regina szavai élesztették újra.

- Megjött a taxi. Lépünk?
- Persze! Nincs már itt semmi dolgunk...

Vissza - 45. rész   Tovább - 47. rész
Most kezdem, irány ez első rész!